A játékossággal és humorral fűszerezett mozi Ian McEwan 2007-ben megjelent, azonos című (On Chesil Beach), nagy sikerű regényéből készült, és az Az a nap a tengerparton címet kapta a magyar mozikban. A több évtizeden átívelő történet a 60-as években kezdődik, és a 2000-es évekig, gyakorlatilag napjainkig ér.
A múlt század közepén még sok tekintetben más normák szerint gondolkodtak a fiatalok párkapcsolatáról, mint napjainkban. Így volt ez a Beatles alakulásának idején Angliában is, különösen a jól szituált polgári családokban. 1962 nyarán két tapasztalatlan fiatal, Florence (Saoirse Ronan) és Edward (Billy Howle) összeházasodik. Boldogok, idealisták, és nem meglepő, hogy vajmi keveset tudnak az életről, a szerelemről. Egyvalamiben azonban biztosak: nagyon-nagyon szeretik egymást. Mindennél jobban, úgy igazából. Mindezt láthatjuk is, hiszen valóban sok mindent megtesznek egymásért már az esküvő előtt is. A lány vagyonosabb családból származik, a fiú pedig egyszerű sorból törekszik fel, de ez nem okoz számukra problémát, sőt kifejezetten jó hatással vannak egymásra. Igazi álompár, akik remekül összeillenek, a legjobbat hozzák ki egymásból. Az esküvőjük napján találkozunk velük. A násznép már elvonult, kettesben vannak a tengerparton. Egy kis szállodában vacsoráznak, az első közös éjszakájukra készülnek, s eközben felidézik addigi életük és kapcsolatuk egyes epizódjait. A nászéjszaka azonban konfliktusba torkollik. Meglepő, de Florence viszolyog az intimitástól, bármennyire szereti is kedvesét. A visszaemlékezésekből megismerjük a két fiatal családi hátterét, sebeit, és megsejtünk egy ködbe veszett traumát is, amely úgy tűnik, meghaladhatatlan akadályt jelent.
Mindezek alapján az Az a nap a tengerparton érdektelen és nézhetetlen szerelmes filmnek is tűnhet, főleg akkor, ha az ember egy igazi, romantikus mozira vágyik. Rózsaszín felhőkben úszó love storyt valóban nem kap a néző, de láthat egy igazán szép és érzékeny szerelmes filmet, amely nem marad a felszínen, hanem a mélyben kutat, és a szerelem valódi természetéről próbál mesélni. Vajon mi vagy ki segíthetett volna ennek a bájos párnak, hogy másként alakuljon az a nap, és értsék, mi és miért történik velük?
Hogy a történetnek mennyi lehet a valóságalapja? Ki tudja… A hetvenes évei elején járó McEwan, aki a regény mellett a film forgatókönyvét is jegyzi, egy rádióinterjúban elmondta: miközben a könyvön dolgozott, Chesil Beachről származó köveket tartott az íróasztalán. Hogy milyen fontos ez a történet az író számára, az abból is kitűnik, hogy maga írta filmre a regényét, s már 2014-ben azt szerette volna, hogy Florence szerepét Saoirse Ronan játssza el, aki azonban akkor még túl fiatal volt ehhez. Az előzmény az lehet, hogy pályája kezdetén Ronan már játszott a szintén McEwan regényéből készült Vágy és vezeklésben (2007), amely hasonló témát dolgoz fel. Az is tudható, hogy a filmet kvázi eredeti helyszíneken forgatták Angliában, Dorset megyében, Chesil Beachen.
A színészválasztás remekül sikerült. A háromszoros Oscar-jelölt Saoirse Ronan, akit tavaly a Lady Birdben, valamint a nemrég bemutatott Két királynőben is főszerepben láthattunk remekelni, itt is könnyed természetességgel hozza a karaktert, ezúttal a vidám naivát, s pontosan, finoman jeleníti meg a fájdalmas, drámai pillanatokat is. Billy Howle (Dunkirk) játéka kiválóan illeszkedik partnere alakításához. Mindkettőjüktől rendkívül érzékeny és kifejező játékot láthatunk a vásznon; úgy tudják megformálni a figurájukat, hogy ízig-vérig magukban hordozzák mindazt, ami szociálisan és családilag meghatározza a főhősöket. A két fiatalon kívül több remek angol színész (Anne-Marie Duff, Samuel West, Adrian Scarborough) között, Florence anyjaként feltűnik Emily Watson is, akit számtalan szerepben láthattunk már brillírozni, s aki karrierje kezdetén maga is egy naiv ifjú feleséget alakított a Hullámtörés (1996) című filmben.
Dominic Cooke elsőfilmes rendezésében nyoma sincs a szokásos elsőfilmes hibáknak, ami nem meglepő, hiszen az ötvenes éveiben járó Cooke elismert színházi direktor Londonban. A 60-as évekbeli slágerek és a kiváló klasszikus művek ügyes váltogatásával a mozi zenei világa pompás atmoszférát teremt. A fantasztikusan fényképezett, jelentésteli képek is szerethetővé teszik a filmet, amely rávilágít arra, mi mindenen – sokszor milyen apróságokon – múlhatnak döntéseink, s mindez milyen hatással lehet a magunk és mások életének alakulására.
Bár a filmbéli fordulatok zavarba ejtőnek tűnhetnek, a történet mégis megkapó, és tudjuk: az írói fantáziánál különösebb helyzeteket csak az élet tud teremteni. Nem könnyű túljutni a magunk és a másik sebzettségén. Rengeteg türelem és bizalom kell hozzá. Ha azonban nem is tudunk a sérüléseinkről, úgy még nehezebb, vagy talán lehetetlen felülemelkedni rajtuk. Hogy mi is történt annak idején Florence-szel, és miként alakult a két főhős sorsa? A film ezt sejteti csupán, de nem is ez a lényeg.
