Fotó: Merényi Zita
Az ökumenikus imahetet lezáró zsidó-keresztény imaórát 2012 óta szervezi a Keresztény-Zsidó Társaság és az Avilai Nagy Szent Teréz Plébánia. Az idei alkalom elején a hagyományokhoz híven Horváth Zoltán plébános köszöntötte az egyházak vezetőit és a híveket. Majd a 87. zsoltár hangzott el.
A szertartáson Erdő Péter bíboros a következőket mondta: A 87. zsoltár szavait mi, keresztények is megrendülten imádkozzuk. Nekünk, papoknak pedig kötelességünk is elmondani ezt a zsoltárt, hiszen újra és újra előkerül Az imaórák liturgiájában. Zarándokéneket hallottunk, amelyben a közösség Siont magasztalja, s megvallja, hogy Isten ezt a helyet minden más szentélynél jobban kedveli. Azután pedig prófétai szóval hirdeti a szent városnak a népek békéjében az idők végén betöltött szerepét. Eszünkbe jutnak Izajás szavai: „Azon a napon Izrael harmadikként Egyiptom és Asszíria mellett áldás lesz a föld közepén, melyet megáld a Seregek Ura e szavakkal: »Áldott az én népem, Egyiptom, kezemnek műve, Asszíria és örökségem, Izrael!«” (Iz 19,24–25). Így teljesedik be az Ábrahámnak adott ígéret: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3). Minden ember meg fogja ismerni Izrael Istenét, mindenkiről elmondják majd, hogy ő is a szent városban született. Anyakönyvet vezet a Mindenható. Oda jegyzi be az egyes népeket, Sionhoz rendeli őket, és polgárjogot ad nekik választott népe körében.
Nehéz szöveg ennek a zsoltárnak a zárómondata. Másként őrizte meg az ősi görög és a latin fordítás, de még a héberben is különböző értelmezések voltak lehetségesek. Ma azonban a katolikus bibliatudomány alapján az Apostoli Szentszék ugyanúgy értelmezi ezeket a sorokat, mint az Izraelben megjelent híres Torczyner-féle kiadás. Egy nagyszerű vízióról van szó, amelyben a népek körtáncot járnak, és ujjongva éneklik: „Minden forrásom tebenned fakad.” Hogy mikor kezdődik ez a nagy tánc, mikor adhatják át magukat egyetlen kitörő örömnek a népek igazai és a választott nép tagjai, erre a kereszténység sejtelmes, de határozott választ ad. Dávid fiában, Jézusban már meglátja azt a személyt, akin keresztül Isten kegyelmének éltető vize kiárad, de a teljes, dicsőséges megvalósulást a nagy és nyilvánvaló napra, az idők végére várja, amikor a szent város, Jeruzsálem, Istentől száll alá drágakőhöz hasonló ragyogással (Jel 21,10; Iz 52,1). A Jelenések könyvének nagyszerű látomása azt vallja erről a városról, hogy tizenkét kapuja lesz, melyekre Izrael tizenkét törzsének neve lesz felírva (Jel 21,12; Ez 48,31). Az alapköveken ott áll majd a Bárány tizenkét apostolának neve (Jel 21,14). Isten és a Bárány trónjából pedig az élet vizének folyója fakad (Jel 22,1). Így teljesedik be Zakariás próféta szava, amely szerint élő vizek folynak ki Jeruzsálemből (Zak 14,8). A választottak Isten boldogító jelenlétében fognak élni, és az ő dicsősége ragyogja be őket (Jel 21,23; Iz 62,2). Ennek a nagyszerű reménységnek az az üzenete, hogy a választott nép küldetése, a keresztények hivatása és az egész emberiség útja összetalálkozik egy végső pontban.
Nem véletlenül elmélkedünk ennek a zsoltárnak a szavain. A jövő őszi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus mottóját is innen választottuk: „Minden forrásom belőled fakad.” A forrás pedig túlárad a templom küszöbén, és éltető vizet ad az egész világnak. De mi nem a mennyei Jeruzsálemben élünk. A szívünkben, a közösségeinkben már itt működnek Isten országának erői, ám a történelem útját járjuk, ahol együtt van és küzd is egymással a világosság és a sötétség.
A történelem idejében helye van az emlékezésnek. Különösen ma, amikor a zsidó-keresztény imanap egybeesik a holokauszt emléknapjával. A rasszizmus és az embertelenség idejéből pedig vannak közös emlékeink. A 70-es évek végén egyszer együtt ebédeltünk egy vendéglőben édesanyám egy régi barátnőjével. Feltűnt nekem, milyen figyelmesen tanulmányozza az étlapot. Kérdeztem tőle, segíthetek-e. Húsmentes ételt keresett, mert péntek volt. Megjegyeztem, hogy most már, a zsinat utáni időkben az Egyház megengedi, hogy böjti időn kívül a hústilalmat imádsággal vagy más jó cselekedettel helyettesítsük. Ő azonban ragaszkodott a régi formához. Elmondta, miért. Amikor 1944-ben édesanyjával együtt elvitték Auschwitzba, már katolikusok voltak. Ő 16 éves volt akkor. Édesanyja a birkenaui lágerben halt meg. Ő túlélte, de hogyan? Amikor közeledtek a szovjetek, a németek kiürítették a tábort. Indulás előtt azonban kinyitották a raktárakat, és gulyást főztek a sok kiéhezett embernek. Aznap éppen péntek volt. És akkor Gertrúd, mert így hívták édesanyám barátnőjét, azt mondta magában: „Ha a Mindenható eddig megmentette az életemet, annyival csak tartozom neki, hogy ma nem fogok húst enni.” A többiek, akik hosszú éhezés után ettek a zsíros ételből, majdnem mind meghaltak. Ezért tartotta meg Gertrúd hálából, haláláig jó katolikusként a pénteki hústilalmat.
Van tehát közös emlékezetünk. És küldetésünk van, amit ugyanattól kaptunk: a történelem Urától. Isten kinyilatkoztatott igazságát követnünk kell a saját életünkben, de el kell vinnünk a többi emberhez is, hogy számukra is reménység és áldás fakadjon belőle – mondta Erdő Péter.
Frölich Róbert az elmélkedése bevezetéseként elmondta, előző nap minden zsinagógában egy olyan szöveget olvastak fel a Tórából, amely már beleégett a szívekbe: a tízparancsolatot. Három és fél évezreddel ezelőtt történt a csoda; Isten kinyilatkoztatta a törvény magját, Izrael pedig ott állt a hegy körül, és hallgatta.
Olyan ez, mint egy misztérium: néhány rövid, lényegre törő mondat. Könnyen megjegyezhető, egyszerű, mégis felülmúlhatatlan parancsok. Olyan tanítások, amelyek a világ majdnem minden kultúrájában érvényesek.
A zsidó hagyomány két részre bontja e parancsolatokat: az első öt Isten és az ember kapcsolatáról, a második öt az ember emberhez fűződő viszonyáról rendelkezik. A mindenség Ura, aki lát és terelget minket, nemcsak azt várja el, hogy tiszteljük és szeressük őt, hanem azt is, hogy tisztelettel, szeretettel és megértéssel bánjunk egymással. És ebben sejlik fel a megoldás: amikor Isten megteremti az embert, a saját képmására teremti – ezt kell tehát meglátnunk, amikor egymásra tekintünk. Így fonódik egybe a két kőtábla. Isten nem fentről néz le ránk, mint egy tudós a kísérletére, hanem itt van bennünk, valamennyiünkben. Arca a mi arcunk, szíve a mi szívünk, lelke a mi lelkünk.
Ezt üzeni a tízparancsolat: Vegyétek észre, hogy egyek vagyunk, egyként hordozzuk a képmását, és ahogyan őt szeretjük, úgy kellene szeretnünk egymást is! Azt üzeni: a szeretet legyen az, ami minket, embereket itt, a földön egy néppé, megismételhetetlen emberiséggé kovácsol össze.
Az igehirdetések után imádságot mondott Kondor Péter evangélikus püspök, Khaled A. László szuperintendens, a Magyarországi Metodista Egyház tanácsának elnöke, Papp János, a Magyarországi Baptista Egyház elnöke, Ócsai Tamás, a Hetednapi Adventista Egyház elnöke, Pataky Albert, a Magyarországi Pünkösdi Egyház elnöke.
