Meseíró-pályázatunkkal arra hívtuk a gyerekeket, hogy Berg Judit A holló gyűrűje című meseregénye nyomán keltsék életre a templomukban látható ábrázolásokat. A nyertesek közül most az első helyezett, Juhász Adél Mária meséjét közöljük.
Adél vagyok, és egy nyári kalandomat írom le nektek, ami a várpalotai Nagyboldogasszony-templomban történt velem.
Meleg, fülledt nyári éjszaka volt, és a ,,Keltsd életre a templomodat!” pályázaton törtem a fejem. Elterveztem, hogy másnap elmegyek a templomba képeket készíteni a pályázathoz. Mindeközben valami furcsa dolog történt a templomunk környékén.
A várpalotai Nagyboldogasszony-templom tetején a gerendák csupaszon meredeztek; lebontották a tetőt, mert új tetőszerkezetet fog kapni hamarosan. Az éjszaka folyamán egy csintalan holdsugár bemerészkedett a padlásra, átcsurrant a mennyezet repedésein, egyenesen Fausztina ereklyetartójára. A lengyel származású szent csontereklyéit különös bizsergéssel töltötte el. Innen a szemközti üvegablakra siklott a fénysugár, ahol Krisztus nyakában ült a bárány. Majd a mellette lévő ablakra vetült, ahol Sárkányölő Szent György küzdött a gonoszt megtestesítő sárkánnyal. Némi kitérő után rávilágított a gyóntatószék mindkét felére. Elidőzött a bal oldalon, a kereszténységet jelképező faragott halon, majd rávetült a jobb oldali faragásra, amely egy pelikáncsaládot ábrázolt. Azután elindult a kijárat felé, átsuhant az üvegajtó rései között, s elért egészen a Szűzanya-szobor lábáig, ahol a gonosz kígyó tekeredett a világot megjelenítő földgömb köré.
Amikor a holdsugár a templom valamennyi, állatot ábrázoló tárgyát megvilágította, mintegy varázsütésre életre keltek az állatok! Lepottyant a sárkány, és ráesett az áldozati bárány. Szerencsére a sárkány eszméletét vesztette, így ártalmatlanná vált. A gyóntatószék tetejéről a pelikánok a templom padlójára pottyantak, kábultan értek földet. A gyóntatószékről a halacska a szenteltvíztartóban landolt, és vidáman úszkált, mint aki otthonra talált. A kígyó letekeredett a földgömbről, és áldozat után kutatva elindult. A sekrestyés elfelejtette kulcsra zárni a bejárati ajtót, így a kilincsre rátekeredve a kígyó könnyedén kinyitotta. Nesztelen besiklott a szentélybe, ahol megérezte a kis pelikánok csalogató jelenlétét.
A fiatal madarak, miután a földre esés után magukhoz tértek, igyekeztek menedéket keresni édesapjuk szárnyai alatt. Csak kettejüknek jutott hely, a harmadik kis állat erőtlenül csapdosott a szárnyaival, és menekülni próbált. A kígyó rögtön utánaeredt. A megrémült kis pelikán minden erejét megfeszítve eljutott a főoltárhoz, ahol Jézus faragott szobra mögé próbált bebújni, de a kígyó kiszagolta, és kitartóan felküzdötte magát az oltár lépcsőin. A kis madár felvergődött az oltár márványtalapzata alá, de onnét is tovább kellett állnia. A padsorok között próbált egérutat nyerni, a mellékoltáron lévő szentek aggódva kísérték tekintetükkel, míg eljutott az orgona feljáratához. Ott hirtelen megtorpant. A lépcsőfokok hegyként tornyosultak előtte. Biztos volt abban, hogy nem tudja leküzdeni a meredélyt.
A kígyó szárnynyújtásnyira volt tőle. Ekkor a kis pelikán vett egy nagy lélegzetet, és minden bátorságát összeszedve ráugrott a kígyó fejére. Apró lábaival végigszaladt a csúszómászó hosszú, izmos testén, és a padsorok felé vette az irányt. A kígyó ettől teljesen megzavarodott. Ám zavara csak egy pillanatig tartott, mert észrevette, hogy a felkelő nap sugarai beszűrődnek a tető rései között. Tudta, ha nem cselekszik gyorsan, elszalasztja a finom lakomát, nem tudja megkaparintani a kis pelikánt.
A napkelte az átváltozott állatokra is hatott. Még nem tudták biztosan, de sejtették, hogy valós létüknek a reggel fog véget vetni. Készültek már, hogy visszaváltozva elfoglalják a régi helyüket. A hal a szenteltvíztartóból, a padlón fekvő sárkány a kábulatából, a bárány az oltár két oldalán lévő virágdíszek legeléséből tért magához, s ugrott vissza az üvegképbe, a pelikánpapa pedig két gyermekével a gyóntatószék faragványába. A nap sugarai beljebb hatoltak a szentélybe, bearanyozva a padsorokat, s mint egy fényszőnyeg szaladtak végig a templom belsején. Minden, ami addig élő volt, most újra élettelenné dermedt. Minden, kivéve a kis pelikánt és az őt kitartóan üldöző kígyót.
A napsugarak egy kis pihenőre késztették az üldözőt és az üldözöttet, akik nem értették, hogyan lehetséges, hogy ők nem változtak vissza. Hirtelen zajt hallottak. A kis pelikán erőt gyűjtött, a kígyó lapult. Az ajtó kinyílt, és a szentmisére érkezők között én is beléptem a templomba. A mise csendes áhítattal zajlott, semmi nem zavarta meg. A kis pelikán elszunyókált az orgonaszó alatt, és a kígyó sem moccant, míg tartott a szertartás.
A mise végeztével az emberek lassan elhagyták a templomot, ki-ki ment a dolgára, egyedül csak én nézelődtem még téma után kutatva. Hirtelen észrevettem, hogy az egyik gyóntatószék faragásáról hiányzik egy pelikán. Nem tudtam mire vélni, s ekkor eszembe jutott, hogy befelé jövet a templom előtt álló Mária-szobor lábánál sem láttam a kígyót.
Ebben a pillanatban zajt hallottam az oltár felől. Odanézve megláttam, hogy az egyik gyertyatartó felborult, és valami apró kis jószág szárnyát csapkodva menekül a mögötte tekergőző vaskos kígyó elől. Egy percig sem késlekedtem, azonnal odafutottam az oltárhoz, és határozottan a kígyó elé toppantottam, így szólva hozzá:
– Adél vagyok, de a második keresztnevem Mária! Úgy, ahogyan a Szűzanya, én is harcolok a gonosz ellen, nem engedem, hogy elpusztítsd a kis pelikánt! A sarkammal taposlak szét, ha nem tágítasz!
A kígyó ijedtében visszacsúszott Szűz Mária lába alá, s a földgömb köré tekeredve elfoglalta eredeti helyét. Többet nem mozdult.
Óvatosan visszatettem a kis pelikánt a helyére, édesapja, az önfeláldozó szeretet jelképe mellé. Ismét együtt volt a pelikáncsalád, győzött a szeretet a gonosz felett! Azóta mindig a gyóntatószék mellé ülök a templomban. Néha a szemem sarkából úgy látom, mintha integetne szárnyával a kis pelikánom.
Juhász Adél Mária 6. osztályos, 12 éves, a várpalotai Bán Aladár Általános Iskola tanulója.
