Karl Rahner
A XX. század, sőt az egész újkor legnagyszerűbb gondolkodói közé tartozó Karl Rahner egyik felejthetetlen megállapítása szerint abban a kijelentésben, hogy „Isten emberré lett”, nem biztos, hogy az „Isten” és a „lett” szavak a legtitokzatosabbak és a legtöbb magyarázatra szorulók. Igaz persze, hogy az „Isten” szó és magának Istennek a valósága mindörökre kimeríthetetlen és kifürkészhetetlen marad; mindig lesz majd, ami elmondható még róla, mindig lesznek, akik valami újat és meghökkentőt tudnak mondani róla, hiszen akármeddig is tart az emberiség története, mindig akadnak majd, akik a kimeríthetetlenbe alámerülve olyasmit hoznak fel a mélyből, féltett és sugárzó kincsként, amire még soha senki nem gondolt. És nem kevésbé titokzatos és különleges a „lett” szó sem, elvégre, aki tudja, hogy Isten változhatatlan, s változékony szerencséje és élete hányattatásai közepette vigaszt is merít Isten változhatatlanságából, az joggal kezd el töprengeni azon, hogyan lehet valamivé az, aki mindörökre ugyanaz.
De e két különleges szóhoz képest semmivel sem egyszerűbb a látszólag oly magától értetődő „ember” kifejezés. Tudjuk-e pontosan, hogy mi alkotja az ember lényegét? Képesek vagyunk-e arra, hogy pontosan rögzített határok közé fogjuk, azaz definiáljuk az embert? Világosan össze tudjuk-e foglalni, mivé lett Isten, amikor emberré lett? Emberségünk annyira közel van hozzánk, annyira hozzánk tartozik, hogy nehezen szentelünk figyelmet neki, pedig ha elhisszük, hogy Isten emberré lett, kötelességünk a lehető legjobban megismerni azt a teremtményt, akivel maga Isten teljes közösségbe akart kerülni, olyannyira, hogy emberré is lett. Az emberi létezés nagy rejtélye összefügg Isten létének nagy rejtélyével – ez a meggyőződés kiirthatatlan a kereszténységből.
Hans Urs von Balthasar
Az Újszövetség megfogalmazása szerint azonban nem egyszerűen csak arról van szó, hogy Isten emberré lett, hanem arról, hogy az Ige testté. Karl Rahner kortársa, a XX. század másik teológiai géniusza, Hans Urs von Balthasar arra figyelmeztet, hogy a test kiemelésének különleges jelentősége van, mégpedig azért, mert arra utal, hogy többféle, számos feltétele és előzménye volt annak, amit az Ige megtestesülésének nevezünk. Isten tevékenysége és cselekvése, hangsúlyozza Balthasar, mindig valamilyen mintát és rendet követ, amely első pillantásra talán nem ismerhető fel, megfelelő idő távlatából azonban kirajzolódik. Amit Isten elhatároz és végbevisz, az sokszor ugyan meglepő, váratlan, felülírja az emberi elképzeléseket, s úgy tűnik, mintha kiszakítaná saját közegéből és megszokott struktúráiból azt, akire irányul, de ez a látszólag felforgató erő valójában békés és nyugodt rend szerint érvényesül.
Az is összefügg ezzel, hogy a Fiú megtestesülése gondosan elő volt készítve, bár igaz, hogy senki nem számított, nem számíthatott rá. Milyen sok minden kellett ahhoz, hogy megtörténhessen ez az esemény, majd érvényesülni is tudjon az emberiség életében. Szükség volt első pillantásra jelentéktelennek tűnő tényezőkre, például arra, hogy az európai kultúrkörben viszonylagos béke honoljon, s a háborús felfordulás ne mossa el a színről egy vándortanító köré szerveződő kis közösség törekvéseit, és szükség volt általánosan beszélt közös nyelvre, a görögre, amely biztosítani tudta, hogy a szemita csoport hangja széles körben hallható legyen. De szükség volt kiépített közlekedési lehetőségekre és egy sor egyéb, banálisnak tűnő körülményre. Súlyosabb feltételek is megjelölhetők azonban. Mennyire fontos volt például, hogy az emberiség jelentős többsége szakítani tudjon a törzsi gondolkodásmóddal, azzal a szemlélettel, amely csak a saját közösség érdekeit tartja jelentősnek, és a többiek sorsa iránt közömbös. Ha nem született volna meg az a felismerés, hogy mindenki fontos és lényeges, a megváltásról szóló keresztény üzenet elhalt volna a jelentéktelenség sivárságában. Ezért állítja Hans Urs von Balthasar, hogy nyugodtan tekinthető a kereszténység előzményének és előkészítőjének az az emberiség nagy kultúráiban a Krisztus előtti első évezred derekán végbemenő alapvető átalakulás, amely magával hozta a mindenkire kiterjedő egyetemes távlatot, s amelyet tengelykornak szokás nevezni.
De nem csupán ennyiről van szó. Ugyanilyen fontos, sőt jóval lényegesebb, hogy a teremtett világ sajátos természete már eleve nélkülözhetetlen talajt biztosított az Ige magvának megérkezéséhez. Balthasar gyönyörű, felejthetetlen szavakkal beszél arról, hogy minden, ami a világon létezik, anyagiságánál fogva sorsközösséget alkot egymással, és egyetlen közös alapban gyökerezik. A szerves és a szervetlen anyag, az élettelen és az élő természet elemei összefonódnak egymással, s egyetlen alapból bukkannak elő, úgy, hogy rá is szorulnak egymásra. Az anyagi létezőknek ez a nagy természetes közössége az emberben fejeződik ki a legteljesebben, és az emberben összpontosul, mégpedig testiségénél fogva. Az ember, ez a testi létező nem létezhetne az anyag sokféle formája nélkül, s önmaga alapjához visszatérve egyúttal az összes többi anyagi valósággal is találkozik. Az pedig, hogy az Ige testté lett, azt is jelenti, hogy belépett ebbe a nagy közösségbe és összefonódásba, s azért válthatta meg testként és emberként az összes testet és embert, mert már eleve megvolt az az egység, amit világosságával átjárt. Azért képviselhetett egymaga mindenkit, mert a nagy közösségen belül valamiképpen már mindenki szerepet játszott a többiek életében. Az Ige megtestesülése ebből a szempontból arra is rányitja a szemünket, köti a lelkünkre Balthasar, hogy sokkal mélyebben jelen tudunk lenni egymás életében, sokkal többet tehetünk és sokkal hatékonyabban szenvedhetünk egymásért, mint valaha gondolni mertük volna. Ehhez pedig test kell – és ezért lehetetlen, hogy Isten ne emberré, hanem angyallá legyen.