„El ne nehezedjék szívetek” – hangzik Jézus féltő szeretettel kimondott figyelmeztetése. Amikor egy hosszú és megerőltető út végén elnehezednek a lábaink, amikor fekvőbetegségből felgyógyulva még félig émelyegve súlyosnak érezzük a lépteinket, amikor szempilláink láthatatlan terhet hordozva zárulnak álomra, megtapasztaljuk: mennyire a földhöz kötik az embert a fizikai korlátai. A tobzódásban és gondokban meggyötört ember lelke önmagától nehezen emelkedik az ég felé. De ha a hit beköszönt az életébe, valami gyökerestől megváltozik. És ezzel a hittel már a parúzia gondolata sem olyan félelmetes. Sőt, azt sejteti, hogy a teremtett világ elmúlása nem teljes és visszafordíthatatlan összeomlásba, nem a nihilbe torkollik, hanem az élet és az el nem múló boldogság kapuit tárja fel számunkra.
Advent van. Az úrjövet ideje minden esztendőben kedves várakozás, mely reménnyel tölt el. Az első vasárnap evangéliumáról azonban más jut az eszünkbe: mintha ez az örömhír most mégis borongós és szigorú hangú lenne. Kedves adventi szereplőink, Mária, József, Zakariás, Erzsébet, Keresztelő János most még nem jelennek meg. Krisztus újbóli eljövetelének témája azonban igen. És ahhoz, hogy megértsük majd e várva várt szereplők küldetését, most épp erre az alapozásra van szükségünk. Arra, hogy észrevegyük, földhözragadtságunkban mennyire rászorulunk a kegyelemre, Isten felemelő szeretetére, amely egyedül képes üdvösséget hozni.
Van egy biztató ígéret, amelyet Jeremiás tolmácsol: „íme, jönnek majd napok (…), amikor teljesítem a jót”. És ez Isten szava. Várom a „jó teljesítését”, a valódi szabadítást a magasságból. S én magam mit teszek, hogy rám találjon az Isten, hogy szabaddá tegyen megkötözöttségeimből?
Az adventi hetek violaszín árnyalatát most bizonyára szelídebbnek érezzük, mint ugyanezt a liturgikus színt a nagyböjti időszak józanságra intő atmoszférájában. De ne feledjük: advent is bűnbánati idő! A várva várt Megváltóval való nagy találkozásra nem csak az idők végén készülünk, amikor az Emberfia az egész teremtett világot megrázkódtató erőpróba után „eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel”. Ismerjük fel: ő ma is eljön, és holnap is. Ő maga tanít az Egyház igehirdetésében, mert ő maga a testet öltött Ige. Vele találkozunk a szentmiseáldozatban, hiszen ő maga az Áldozati Bárány. Akarok vele igazán találkozni? Akarok felé lépni, egy kis lemondással, böjttel, imával helyet adni neki az életemben? Akarom már az advent elején megtisztult szívvel várni őt, a gyónást nem a karácsony előtti napokra halasztva? Megélni vagy túlélni akarom e szent időszakot? Akarom-e igazán megérezni az adventi tiszta hajnalok vonzását, amely rorátékra sietve megszenteli az áldozathozatalomat? Itt az idő tenni Isten országáért, magamban és a környezetemben is. Ha már advent elején tudatosan elcsendesedve hozzá lépünk, bátorító szavai közelségének vigasztaló erejét írják szívünkbe: „emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok”.
