A II. világháború embermentője életnagyságú bronzszobrot kapott, amely megidézi Ferenc József katonáját a nagyváradi hadapródiskolából, az ifjú tisztet az I. világháború poklaiból, a hazafit, aki fegyverrel vette fel a harcot a Felvidék megszállása során, késleltetve Trianon eljövetelét, a vöröskatonát a Tanácsköztársaság hadseregében, a lelkes harcost, aki az ország megszállói ellen küzdött, a román hadifoglyot Nagyvárad börtönében.
Kiállása a haza szabadságáért és függetlenségéért nem sok jót hozott számára. Sárospatakon, ahol iskolaéveit töltötte, a rejtett hadsereg tagjaként a járási testnevelés megszervezője és parancsnoka lett. A háború lövészárkaiban edződött humanizmusa a bodrogközi és zempléni emberek körében tovább erősödött. A fronton megismert és a hazáért a legtöbb áldozatot hozó parasztemberek és cselédek, munkások és értelmiségiek egyforma helyet foglaltak el az emberről alkotott világképében. A honfoglaló magyarokig visszavezethető főnemesi ősökkel rendelkező katonatiszt értette az egyszerű emberek nyelvét, patrónusuk és gyámolítójuk lett, leventéket faragott mezítlábas gyermekeikből. 1931-től 1939-ig Békéscsabán volt százada szeretett parancsnoka. A terület-visszacsatolások idején őrnagyként a lengyeleket és a zsidókat mentő első katonatiszt lett a Magyar Királyi Honvédségben. 1939-től parancsnok volt Királyhelmecen, ahol a baráti köréhez tartozó Mécs Lászlóval együtt azon dolgozott, hogy „aranyhidat verjen hitből, reményből és szeretetből” a különféle nemzetiségű, vallású, társadalmi és szociális helyzetű emberek között. A Horthy-rendszer közigazgatásának megszervezése e térségben számtalan konfliktus közepette zajlott, de ő emberek százainak segített. 1939 szeptemberétől a német hadigépezet elől menekülő, hontalanságra kárhoztatott lengyelek ezreinek biztosította szervezőtehetségével a túlélést. Ellátópontokat hozott létre, ahol felesége is segített a menekülők ruhákkal és élelemmel történő ellátásában. 1941-ben a hontalanná minősített lengyelek és az északi megyékből Kőrösmezőn túlra kitelepített magyar zsidó lakosság első mentőjévé lett a túlbuzgó közigazgatással szemben, melynek alapos munkája eredményeként e vidéken és Kárpát-Ukrajna területén 18 ezer ember került marhavagonokba, hogy kelet felé szállítsák őket. Reviczky megsejtette, meglátta Kamenyec-Podolszkij tragédiáját, és emberek százait szedette le a vonatokról már Perbenyik vasútállomásnál, hogy hamis keresztlevelekkel ellátva őket megakadályozza elszállításukat. Állami alkalmazottként, magyar királyi törzstisztként hatalmas személyi felelősséget vállalt, amikor Wallenberg még otthonában élte biztonságos életét. Mély humanizmusa és tisztelete az értelmetlenül üldözöttek iránt 1942-ben tudatos parancsmegtagadásra sarkallta – nem volt hajlandó végrehajtani a polgári lakosság elleni felkoncolási parancsokat. Visszahívták a frontról, s a parancsmegtagadásokért nyilvános megszégyenítésként pótkeret-parancsnokság Léván és Nyíregyházán, majd 1943-tól a X. Közérdekű Munkaszolgálatos Zászlóalj parancsnoki beosztása következett számára. Elvállalta, hogy segíthessen azoknak, „akiket a Mindenhatón kívül mindenki elhagyott”. A nagybányai központú táborokban egyszerre megszűnt a tisztek önkényeskedése, véget értek a kegyetlenkedések, a kikötések. Reviczky elrendelte a betegek gyógyítását, hazaengedte az egyedül maradtakat gyámolító közvetlen hozzátartozókat, figyelmet szentelt a keze alá rendelt több mint negyvenezer zsidó és nemzetiségi kisebbségi munkaszolgálatos emberi, egészségi és családi problémáinak. Nem hajtotta végre a nácik parancsait, és embereit minden lehetséges eszközzel mentette a SAS-behívóktól, például azzal, hogy a munkaszolgálatosokat templomépítéshez vette igénybe, a vonatokat emberek helyett fával rakatta meg, és úgy indította a koncentrációs táborokba. Nagybányán ma is áll a szép katolikus templom, melynek emléktáblája Reviczky alezredes nevét hirdeti.
Amikor 1944-ben a Horthy-proklamáció után Románia kiugrott Hitler háborújából, és Reviczky parancsnok számára elrendelték a helyi román lakosság, főként az értelmiség internálását, ő ismét csak lelkiismerete parancsára hallgatott: büntetés helyett életeket mentett, többek között Ruszu román püspökét is. Szélnek eresztette a leventéket, és katonaruhában a maradék munkaszolgálatosait is. Megmentette Nagybánya városát a nácik általi megsemmisítőparancsok végrehajtásától, megóvta az ipari létesítményeket, a bányákat a kifosztástól, mert ő humanizmusától, katolikus hitétől kapta a parancsot, nem „pecsétes okmányon, de lelkében”, ahogyan azt Illyés Gyula is írta róla Sorsválasztók című drámájában.
Tettei nem maradhattak megtorlás nélkül. Elfogták, Sopronkőhida hírhedt börtöne következett számára, de jó társaságban, itt lett barátja Jávor Pál is. Halálra ítélték, de emberei szeretetének és bizonyára az égiek támogatásának köszönhetően megmenekítették. Gyalogosan ment Budapestre, hogy jelentkezzen az új hadseregbe, ahol előléptették, de később sok száz hívének petíciója ellenére is elbocsátás várt rá. 1949-től megvonták a nyugdíját, így a hetvenöt százalékos rokkant, szívbeteg katonatiszt a Vörösmarty utcai szenespincében lapátolta a szenet a mindennapi betevő falatért. Ő még ott is megkapta a kiváló munkásoknak járó oklevelet!
Honnan vette mérhetetlen humanizmusát? Talán a zempléni szülői házból, neveltetéséből, a környékből, ahonnan Kossuth is származott, a sárospataki alma materből, ahol a Rákócziakig és Comeniusig visszamenő hagyományok szerint az emberek egyenlősége volt a mérce? A nagyváradi hadapródiskolából, Ady városának szelleméből? „Fényjel volt e név” – írta Reviczkyről Katona Béla a Várad a viharban című könyvében. Egy biztos: mély hittől és emberszeretettől vezérelt bátorsága, ellenállása, meggyőződése, az embertelenségben is hajlíthatatlan emberi karaktere kiemeli őt mindazok sorából, akik a katona parancsok szerinti életére hivatkoztak. Hazáját 1956-ban sem hagyta el, mint sokan, akik ma visszatérve dicséreteket aratnak. Számára Kölcsey és Vörösmarty szavai kötelezőek voltak. A róla szóló Vesztes háborúk – megnyert csaták című dokumentumregényben fia, Reviczky Ádám több mint száz egykori megmentettjének személyes beszámolóját idézi. A könyv héber kiadását a jeruzsálemi egyetem kötelező irodalommá nyilvánította. Az angol kiadást a holokauszt tudósa, Randolph L. Braham professzor és Elie Wiesel jelentette meg, a német nyelvűt pedig Erhard Busek volt osztrák alkancellár méltatása vezeti be. A könyv írója 1993-ban Ausztria szövetségi elnökétől megkapta a Das grosse Ehrenzeichen für Verdienste um die Republik Österreich elnevezésű nagy érdemérmet, mely kitüntetés részben Reviczky Imre vezérőrnagy cselekedeteinek posztumusz elismerése is.
Reviczky Imre 1965-ben elsők között kapta meg a Jad Vasem intézet Világ Igaza-plakettjét és fáját. Neve ott szerepel a világ valamennyi holokausztközpontjában. Bét Semes, Cfát és Haifa város utcáinak nevében őrzi emlékét. A budapesti Mandula utcában áll emléktáblája, melynek felavatására a Kádár-rendszer kénytelen volt engedélyezni egy külön repülőgépnyi izraeli
állampolgár beutazását. Óbudán a lakosság kezdeményezésére Kontur András emlékköve díszíti a róla elnevezett utcát. Stremeny Géza szobrát most a Fiumei úti nemzeti emlékhelyen Kerényi Imre kezdeményezésére a Nemzeti Örökség Intézete emelte, és Benkő Tibor honvédelmi miniszter avatta fel. Emlékezetét őrizni kell, jelleméből tanulni érdemes.
