Fotó: Merényi Zita
Emberi erényeiket és adottságaikat is neki köszönhették, szüleiken, nevelőiken keresztül; az okosságot és a bátorságot, sőt, talán a részvétet is, amellyel odaát még mindig törődnek az idelenn küszködőkkel. A lényeg mégis csak ezután következett, fenn az égben, egy szem nem látta, fül nem hallotta dicsőségben, amelyről idelenn csak hasonlatokban beszélhetünk.
Amikor mindenszentek ünnepére gondolok, templomok jutnak eszembe, tele énekkel és tiszta szemű emberekkel. Pál apostol azt írta kedves híveinek Filippibe, hogy legyenek „kifogástalanok és tiszták, Isten feddhetetlen fiai a gonosz és romlott nemzedék között, akik között ragyogtok, mint csillagok a mindenségben” (Fil 2,15).
Olyan sokféle módon ünnepeljük a fényt, amely legyőzi a sötétséget! November 1-jétől, mindenszentek napjától az adventi fényeken és a karácsonyi örvendezésen át egészen február 2-áig, Jézus templomi bemutatásának ünnepéig, aki „fény a népek világosságára”… Ünnepeljük, mert vonz és kiszakít bennünket megszokott köreinkből, ünnepeljük, mert bennünk is tükröződik, mert átmelegít, összegyűjt, mert megengedi, hogy ne az árnyékunkkal, hanem jobbik magunkkal törődjünk, akit Istentől kaptunk, és egyszer majd – reméljük és hisszük – Istennek adunk vissza.
Az ünnepet templomokba képzelem, olyan hatalmas, fényes, barokk templomokba, amelyeknek égre nyílik a mennyezetük. Sok-sok barokk bazilika mennyezetfreskója nyílik festett mennyországba. Így segítik, nyitogatják a hit szemeit, hogy lássanak. A szentek seregét festik az égben, a legszentebb Szentháromság körül ujjongó embereket és angyali karokat, szinte érzékelhető közösségben a földiekkel, a földön ünneplő közösséggel. Ahol így megnyílik a menny, ott a földön is változik valami. Ahová fölséges mennyei sátorát építette az Úristen, ott idelenn a földön is minden megváltozik. Ott az ember eltelik jósággal, szelídséggel, tisztasággal és derűvel, és mind a Lélek gyümölcseivel (Gal 5,22–23), s ezen a földön, ebben az életben megérez valamit Isten jóságából és teljességéből. Isten a maga képére és hasonlóságára teremtette az embert. A hasonló pedig hasonlónak örvend.
Milyen nagyszerű, hogy érzékeny költőink átéreztek valamit, nem is keveset, ennek a mennyei ünnepnek és valóságnak a földi üzenetéből és előízéből. „Az égbe bál van, minden este bál van (…)” – ujjong Kosztolányi. Pilinszky János pedig a titkok nyelvén mondja: „Milyen lesz az a visszaröpülés, / amiről csak hasonlatok beszélnek, / olyanfélék, hogy oltár, szentély, / kézfogás, visszatérés, ölelés, / fűben, fák alatt megterített asztal, / hol nincs első és nincs utolsó vendég (…)” A tékozló, aztán hazatérő fiú, s a vendégségben végre nem a főhelyeket, hanem egymást kereső vendégek történetei, egymás mellett.
Isten megengedte, hogy szeretetében és egymás szeretetében megtapasztaljunk valamit abból, amiért érdemes élni. És ha ezt mélyen átéltük, akkor megtapasztaltunk valamit abból, amiért örökké érdemes élni.
Halottak napja viszont, ez a másik, temetőben jelenik meg előttem. Ahogy a hidegben valaha összebújtunk, szüleimmel és testvéreimmel a temetőbe tartva. Ahogy imbolygunk szomszédos sírok között, ahogy keressük a mécsesek helyét, és meghallgatjuk még egyszer, ki fekszik itt, és ki nyugszik amott. Aztán csendben álldogálunk, és van, aki keresztet vet, van, aki nem. Ahogy az évek múlnak, úgy látom, egyre többen imádkozunk.
Nekem ezek az esték, ezek a „világítások” is vigasztalók, mind a mai napig. A gyász is megnyit – vagy legalább megnyithat – egymás felé, és ha így van, hálás vagyok a fájdalmáért, amely felnyit másokat nekem, és engem is nekik. „A halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők pusztulásában” (Bölcs 1,13). A halál legmélyebb értelemben nem a fizikai pusztulás, nem az elmúlás, amelyben esetleg felfedezhetjük, egyfajta békével talán el is fogadhatjuk a természet rendjét, azt, hogy ami tavasszal kizöldül, az ősszel elszárad. A halálnak az az arca, amelytől félünk, és amely a legmélyebben fáj, a magunkra maradottság, a tudatlanság, a végleges eszméletvesztés és az örök szabadságvesztés félelme.
Amikor arról beszélünk, hogy Krisztus megtörte a halál uralmát, nemcsak a feltámadására gondolunk, hanem arra is, hogy szétszakította a fizikai és a teológiai halál, vagyis a test elfáradásának meg az Istentől való elszakadásnak valaha egymáshoz láncolt valóságát. Megdöbbentő ajándéknak és reményforrásnak élem meg, hogy olyanokkal beszélgethetek, akik másokat utolsó óráikban és perceikben kísérnek. Arról számolnak be, hogy a halál gyakran valóban elmenetel: lehet még egyfajta döntés, hogy valaki Istennek adja az utolsó leheletét, mielőtt átlép abba a másik világba.
És ott, a temetőben olyan könnyen kialszanak a mécsesek. Meggyújtani sem könnyű őket, egyáltalán nem. De aztán gyakran jön egy erősebb szélfuvallat, és minden kezdődik elölről. „Minden csak egy szélfuvallat…” – mondja a Prédikátor (Préd 1,2), hiábavalóság, hiúság. Itt egészen biztosan nem az erkölcsi hiúságról van szó, a magamutogatásról. Nem arról, ami egyébként igaz, hogy az emberi élet tele van felesleges dolgokkal, olyasmivel, ami utólag nem tűnik már lényegesnek. A Prédikátor itt azért mond mindent hiúságnak, mert megdöbbenti a mulandóság, a tény, hogy az ember virul, mint a mező virága, ám aztán jön egy szélfuvallat, és elszárad (Zsolt 103,15–16). De a Prédikátor mindebből éppen azt a következtetést vonja le, hogy az ember örüljön az élet értékeinek, fogadja őket Isten kezéből. Ha a szívében van hála a kapcsolatok szépségéért, tudjon hálát adni érte, és tudja meggyászolni azt, ami szép volt, de most már nincs.
Ott, a temetőben is nehéz elképzelni, hogyan támadunk fel majd egyszer. Talán nem is akarom tudni, csak hinni. A megsejtett égi öröm apró mécsesként ragyog bennem. Elég nekem annyi, hogy az életnek valahogy mindig a szeretethez van köze, és ez a szeretet még a halálban is eleven. Nekem erről szól, ahogy Tolsztoj tudott írni hősei haláláról, akik szeretteik kezében haltak meg, mint Andrej herceg a Háború és békében. Erről árulkodik, ahogy Paszternak ír arról, ahogy Zsivago doktortól búcsúzik Lara, a szerelme. Elég nekem annyi, hogy sokféle nyitott kérdésemet egyszer majd Istennek is feltehetem. Vagy ha én nem merem, legalább a bátraknak szurkolok…
A mennyei dicsőséget jelképezi a templom, és a feltámadás reményében pislákol a temető. Ehhez a két naphoz hozzátartozik még a szentmise öröme. Most kifejezetten úgy, mint olyan alkalom, amikor körülvesszük az oltárt. Annak az emléke és valósága, ahogy Jézus a halála előtti estén kenyeret vett a kezébe, és megtörte, egy pohár bort vett a kezébe, és odaadta. Ebben a gesztusban még ma is mindig ráismerünk, felismerjük őt. Ebben az ajándékozó mozdulatban, ebben a nagylelkűségben sokan, akik már semmi mást nem értenek, még ma is fölfedezik őt. Ha valaha régen a temetőkbe még ételt is vittek, ha halotti tort rendeztek, hogy az élők és holtak együtt étkezhessenek, nincs ennél a lakománál szentebb és valóságosabb. És nincs nagyobb kihívás sem annál, mint hogy halottaink mellett és immár helyettük is az élőket igyekezzük szeretni és vendégül látni.
Úgy járunk, mint a két a tanítvány: Jézus melléjük szegődik, s ők csak utólag veszik észre, hogy kialvóban lévő szívük felizzik, sőt fellángol. Valami eltakarta a szemünk elől, de mivel még soha senki nem beszélt úgy, mint ő, és soha senki nem adott magából annyit, mint ő, váratlanul felismerjük. „Idegenek és jövevények” voltunk, most pedig „Isten háza népe” (Ef 2,19). „Vándorok és jövevények” vagyunk ezen a földön (Zsid 11,13), és mégis van kedvünk örülni annak, aki most jelen van. És újra hisszük, hogy jelenlétünkkel mi is bátoríthatjuk azokat, akik még úton vannak nehéz szívvel, nehéz léptekkel.
