A mérsékelt égöv alatt élő ember átéli az időjárás ciklikus váltakozását. Az évet négy nagy egységre – tavasz, nyár, ősz, tél – bontja, és mindegyikhez szokásokat, hiedelmeket kapcsol, benépesíti ünnepekkel, allegorikusan megjeleníti őket. Az évszakok járásához jól kapcsolódik az a tapasztalatunk, hogy emberlétünk változékony, mulandó.
Mindennek vége szakad egyszer: a télre újból tavasz jön, de a szerelmes újjászületést szükségképpen megelőzi az elmúlás tapasztalata, a nyár figyelmet követelő, vad hőségét pedig az ősz érett, gyümölcsöt hozó, hervadó elengedése követi.
Bingeni Szent Hildegárd, a XII. században élt nagyszerű német bencés apátnő, akire a közelmúltban emlékezett az Egyház, így ír a szeptemberről: „Szeptember az érés időszaka. Ijesztő viharok nem csúfítják el már arcát. Minden értéktelen nedvet kivesz a gyümölcsökből, hogy jól élvezhetőek legyenek. Mindezt mintegy zsákban viszi magával ez a hónap évszakokon át. Az ember érzékszervei útján felismerheti, mi érett meg már a fogyasztásra. Csak most veszi magához a gyümölcsöket, nehogy a nedvek éretlensége folytán megrontsa magát.”
Számára a gyümölcsöt termő és azt zsákban magával vivő szeptember érzékletes felidézése ürügy a türelemről való tanításra. Ahogyan szeptemberben kisimulnak és beérnek a nyár szélsőségei, úgy „a türelem minden cselekedetet a mértéktartó középen tart teljes érettségben. Amit a szent dolgokban véghezvittünk, azt megőrzi a hamis elbizakodottságtól, amit a bűnök mocsarában vétkeztünk, azt megmenti a kétségbeeséstől, s így a gyógyítás lehetséges. Eképpen a türelem mindig jó úton halad, mert az égit nem hagyja el, a földit nem veti meg”.
Hildegárd, aki maga is írt liturgikus szövegeket, a közös szerzetesi istentisztelet iskolájában gyakorolta a teremtett világ alázatos szemléletét. Itt vált alkalmassá arra, hogy tanuljon az évszakoktól, és a forgandó szerencsével zajló, szélsőségekkel teli emberi életet az érés terepeként tudja látni. Most, az őszi napokban menjünk mi is ezzel a lelkülettel a templomba, a gyümölcsöket termő szeptember legyen tanítónk. A közös imádsághoz való hűséges visszatérésünkben a türelem gyógyító, érlelő erénye gyökeret verhet életünkben, és sikereink, bűneink, kudarcaink szélsőségeit Isten igaz fényébe helyezi.
