Fotó: Vatican News
Szeptember 25-én délután a Szentatya a tallinni Szabadság téren mutatott be szentmisét, észtországi látogatásának utolsó programjaként. Beszédében arról elmélkedett, hogy mit jelent „választott, papi, szent népnek” lenni. Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.
Amikor – az olvasmányban – arról hallottunk, hogy a zsidó nép kiszabadulva az egyiptomi szolgaságból a Sínai-hegyhez érkezik (vö. Kiv 19,1), lehetetlen nem gondolni rátok mint népre; lehetetlen nem gondolni az egész észt nemzetre és az összes balti államra. Hogyan ne emlékeztetnélek benneteket a „daloló forradalomra”, vagy arra, amikor kétmillióan alkottak élőláncot innen Vilniusig? Ti ismeritek, mit jelent harcolni a szabadságért, ezért tudtok azonosulni azzal a néppel. Tehát jót tesz nekünk, ha meghallgatjuk, amit Isten Mózesnek mond, hogy megértsük, amit nekünk mint népnek üzen. A Sínaihoz érkező nép olyan nép, amely már látta Istenének csodatettekben megnyilvánuló szeretetét; olyan nép, amely úgy dönt, hogy szorosabb szeretetszövetségre lép Istennel, mert Isten volt az, aki elsőként szerette őt, és kinyilvánította neki ezt a szeretetet. A nép nincs kényszerítve, Isten szabadnak akarja. Amikor azt mondjuk, hogy keresztények vagyunk, amikor egy életforma mellett döntünk, nem kényszer hatására tesszük; nem azért tesszük, hogy egyfajta viszonzása legyen annak, amit Isten tesz. De főleg azt tudjuk, hogy Isten javaslata semmit sem vesz el tőlünk, épp ellenkezőleg, teljeségre vezet, az ember minden vágyakozását felfokozza. Vannak, akik akkor érzik szabadnak magukat, amikor Isten nélkül vagy tőle elszakadva élnek. Nem veszik észre, hogy ily módon árvaként haladnak végig ezen az életen, otthon nélkül, ahová hazatérhetnének. „Már nem zarándokok, hanem bolyongók, akik mindig maguk körül forognak, és nem érkeznek el sehová” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 170).
Nekünk – mint az Egyiptomból kivonult népnek – az a feladatunk, hogy hallgassunk, füleljünk és keressünk. Előfordul, hogy némelyek azt hiszik, hogy egy nép erejét más szempontok alapján lehet lemérni. Van, aki erősebb hangon kezd beszélni, mert így magabiztosabbnak tűnik, mint aki jottányit sem enged, és nem habozik; van, aki a kiabálás mellett fegyverekkel, csapattelepítéssel, stratégiákkal fenyegetőzik… Ilyen az, aki erősebbnek tűnik. Az ember azonban így nem Isten akaratát keresi, hanem csak felhalmoz, hogy rákényszerítse a másikra akaratát annak alapján, amije van. Ez a magatartás az erkölcsnek, és vele együtt Istennek az elutasítását rejti magában. Mert az erkölcs egy olyan Istennel hoz minket kapcsolatba, aki szabad választ, a többi ember és a környezetünk iránt elkötelezett választ vár tőlünk, olyan választ, amely a piac kategóriáin kívül van (vö. uott, 57). Ti nem azért vívtátok ki szabadságotokat, hogy a fogyasztás, az individualizmus vagy a hatalom- és birtoklási vágy szolgáiként végezzétek. Isten ismeri szükségleteinket, azokat, amelyeket gyakran a birtoklás vágya mögé rejtünk; ismeri a hatalom által legyőzött bizonytalanságainkat is. Jézus az evangéliumban, amelyet hallottunk, arra biztat bennünket, hogy a vele való találkozásban győzzük le a szomjúságot, mely ott lakik minden ember szívében. Ő az, aki be tud minket tölteni élő vizének, tisztaságának, magával ragadó erejének teljességével. A hit annak tudatosítását is jelenti, hogy ő él és szeret bennünket; hogy nem hagy magunkra minket, és ezért képes titokzatos módon közbelépni életünkben; ő a maga hatalmával és kreativitásával jót hoz ki a rosszból (vö. uott, 278).
A pusztában Izrael abba a kísértésbe esik, hogy más isteneket keressen, hogy az aranyborjút imádja, és a saját erejére hagyatkozzon. De Isten mindig újból magához vonja őket, és ők emlékeznek majd arra, amit hallottak és láttak a hegyen. Ahhoz a néphez hasonlóan mi is tudjuk, hogy „választott, papi és szent” nép vagyunk (vö. Kiv 19,6; 1Pét 2,9), és a Lélek az, aki eszünkbe juttatja mindezt (vö. Jn 14,26). Választottak: ez nem azt jelenti, hogy kizárólagosak vagy szektások lennénk; az a kicsiny adag kovász vagyunk, amelynek meg kell kelesztenie az egész tésztát; nem rejtőzik el, nem különül el, nem tartja jobbnak vagy tisztábbnak magát másoknál. A sas oltalmazza fiókáit; magas helyre viszi őket, míg nem tanulnak meg maguk is repülni. Kénytelen lökdösni őket, hogy elinduljanak a kényelmes fészekből. Megrázza fészkét, és a mélybe viszi kicsinyeit, hogy próbálgassák szárnyaikat, és alattuk marad, hogy védelmezze őket, nehogy megsérüljenek. Így bánik Isten is az ő választott népével, azt akarja, hogy „kifelé” haladó legyen, bátor a repülésben, és mindig az ő oltalmát élvezze. Le kell győznünk félelmeinket, és el kell hagynunk bezárt tereinket, mert ma az észtek többsége nem vallja magát hívőnek.
Papként kell kilépnünk: azok vagyunk keresztségünknél fogva. Azért kell elindulnunk, hogy elősegítsük az Istennel való kapcsolatot, hogy megkönnyítsük; hogy segítsük a szerető találkozást azzal, aki azt kiáltja: „Jöjjetek hozzám” (Mt 11,28). Fejlődnünk kell abban, hogy közelinek érezzük a másikat, hogy rá tudjunk nézni, meg tudjunk állni mellette, meg tudjunk rendülni rajta, valahányszor szükséges. Ez a kísérés művészete, amely a közelség üdvös ritmusával, olyan tiszteletteljes és együttérzéssel teli tekintettel valósul meg, amely képes gyógyítani, csomókat oldani és fejlődést elősegíteni a keresztény életben (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 169).
És végül tanúságot kell tennünk arról, hogy szent nép vagyunk. Megkísérthet bennünket a gondolat, hogy a szentség csak néhány embernek való. Valójában azonban „valamennyien arra kaptunk meghívást, hogy szentek legyünk; azáltal, hogy szeretettel élünk, és mindegyikünk fölajánlja a maga tanúságtételét a napi teendőiben, épp ott, ahol van” (Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 14). De ahogyan a víz a pusztában nem egyéni, hanem közösségi érték volt, ahogyan a mannát nem lehetett felhalmozni, mert megromlott volna, úgy a megélt szentség kiárad, túlcsordul, és megtermékenyít mindent, ami a közelében van. Ma határozzuk el, hogy szentek leszünk, mégpedig úgy, hogy begyógyítjuk a társadalom peremén élők sebeit, gyógyulást viszünk oda, ahol testvérünk fekszik, és kirekesztettségtől szenved. Ne engedjük, hogy ő siessen utánunk, és próbáljon lépést tartani velünk, hogy megsegítsük; és azt sem, hogy olyan problémának tartsuk, amelyet intézményesen kell megoldani; nekünk magunknak kell ránéznünk arra a testvérünkre, és kinyújtani kezünket feléje, hogy felemeljük, mert benne ott van Isten képmása, ő Jézus Krisztus által megváltott testvérünk. Ezt jelenti kereszténynek lenni, ezt jelenti a nap nap után megélt szentség (vö. uott, 98).
Történelmetek folyamán kifejeztétek büszkeségetek arra, hogy észtek vagytok; azt éneklitek: „Észt vagyok, észt maradok, észtnek lenni jó, észtek vagyunk.” Milyen jó dolog egy nép részének érezni magunkat! Milyen jó függetlennek és szabadnak lenni! Menjünk fel a szent hegyre, Mózesére, Jézuséra, és kérjük tőle – ahogyan ennek a látogatásnak a mottója mondja –, hogy ébressze fel szívünket, adja nekünk Lelkének ajándékát, hogy felismerjük a történelem minden pillanatában, hogy miként legyünk szabadok, miként válasszuk a jót, miként érezzük választottnak magunkat, miként engedjük, hogy Isten növelni tudja – itt, Észtországban és az egész világon – az ő szent nemzetét, az ő papi népét.
Fordította: Tőzsér Endre SP
