Fotó: Vatican News
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A „tíz szó” körüli utazásunkban ma az apára és anyára vonatkozó parancshoz érkeztünk. A szülők iránti köteles tiszteletről van szó. Mit jelent ez a „tisztelet”? Az eredeti héber szó egy valóság dicsőségére, értékére, szó szerint súlyára, állagára utal. Tisztelni tehát azt jelenti, hogy elismerjük ezt az értéket. Nem külső formákra, hanem igazságra vonatkozó kérdésről van szó. Tisztelni Istent a Szentírásban azt jelenti, hogy elismerjük az ő valóságát, számot vetünk jelenlétével; ez a szertartásokkal is kifejezésre jut, de főleg azt kívánja meg, hogy megadjuk Istennek az igazi helyet saját létezésünkben. Az apa és anya iránti tisztelet tehát azt jelenti, hogy elismerjük jelentőségüket olyan konkrét tettekkel is, amelyek odaadást, szeretetet és gondoskodást fejeznek ki. De nem csak erről van szó.
A „negyedik szónak” van egy jellegzetessége: ez olyan parancsolat, amelyhez eredmény kapcsolódik. Azt mondja ugyanis: „Tiszteld apádat és anyádat, amint az Úr, a te Istened parancsolta neked, hogy hosszú életű és boldog légy azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked” (MTörv 5,16). A szülők tisztelete hosszú, boldog élethez vezet. A „boldogság” szó egyedül a szülőkkel kapcsolatban szerepel a tízparancsolatban.
Ez a sok ezer éves bölcsesség azt mondja ki, amit a humán tudományok alig egy évszázada tudtak csak megfogalmazni: hogy tudniillik a gyermekkor megélése az egész további életünkre rányomja bélyegét. Gyakran könnyen felismerhető, ha valaki egészséges és kiegyensúlyozott közegben nőtt fel. De ugyanúgy könnyen észrevehető, ha valakinek elhagyatottságban és erőszakban volt része. Gyerekkorunk kissé olyan, mint a kitörölhetetlen tinta: megjelenik az ember ízlésében, létmódjában, még ha egyesek megpróbálják is elrejteni korai életéveikben szerzett sebeiket.
De a „negyedik szó” még ennél is többet mond. Nem beszél a szülők jóságáról, nem feltételezi, hogy az apa és az anya tökéletesek. A gyermekek cselekvéséről beszél, függetlenül a szülők érdemeitől, és egy rendkívüli, felszabadító dolgot mond: még ha nem minden szülő volt is jó, és nem mindenkinek a gyermekkora volt felhőtlen, minden gyermek boldog lehet, mert a teljes és boldog élet elérése az igazi hálától függ, amelyet azok iránt tanúsítunk, akik világra hoztak minket.
Gondoljuk csak meg, mennyire építő ez a „szó” sok fiatal számára, akiknek fájdalmas élettörténetük van, akik sokat szenvedtek gyermek- és fiatalkorukban. Sok szent – és nagyon sok keresztény – van, akik fájdalmas gyermekkort követően tündöklő életet éltek, mert – Jézus Krisztusnak köszönhetően – kiengesztelődtek az élettel. Gondoljunk arra a most boldog fiatalemberre, aki jövő hónapban már szent lesz, Nunzio Sulprizióra, aki tizenkilenc évesen fejezte be életét, kiengesztelődve sok fájdalommal, sok mindennel, mert szíve derűs volt, és sosem tagadta meg a szüleit. Gondoljunk Lellisi Szent Kamillra, aki egy rendetlen gyermekkor után szeretetben és szolgálatban kiteljesedő életet épített fel; gondoljunk Bakhita Szent Jozefinára, aki borzalmas rabszolgaságban nőtt fel; vagy Boldog Carlo Gnocchira, aki árva és szegény volt; vagy magára Szent II. János Pálra, aki már kora gyermekkorban elveszítette édesanyját.
Az ember, bármilyen múltból jöjjön is, ebből a parancsolatból Krisztushoz vezető útmutatást kap: őbenne ugyanis feltárul az igazi Atya, aki felkínálja nekünk, hogy „újjászülessünk felülről” (vö. Jn 3,3–8). Életünk rejtélyei világosságot nyernek, amikor felfedezzük, hogy Isten öröktől fogva azt az életet készíti nekünk, amelyet az ő gyermekeiként élhetünk, ahol minden cselekedet tőle kapott küldetés.
Sebeink lehetőségekké kezdenek válni, amikor kegyelemből felismerjük, hogy az igazi rejtély már nem a „miért?”, hanem a „kiért?”, hogy kinek az érdekében történt ez velem. Milyen célra való tekintettel formált engem Isten életem során? Itt minden megfordul, minden értékessé válik, minden építővé válik. A tapasztalatom, még ha szomorú és fájdalmas is, a szeretet fényében, hogyan válik mások számára – kiért? – üdvösség forrásává? És akkor elkezdhetjük tisztelni szüleinket a felnőtt gyermekek szabadságával és szüleink korlátainak irgalmas elfogadásával.
Tiszteld szüleidet: ők adtak nekünk életet! Ha eltávolodtál szüleidtől, tégy erőfeszítést, és térj vissza hozzájuk; vélhetően már öregek… Ők adtak neked életet. És sajnos szokásunk, hogy egymás közt csúnya dolgokat mondunk, átkozódunk… Kérlek benneteket, soha, de soha ne szidjátok mások szüleit! Soha! Sosem szabad szidni más anyját, sosem szabad szidni más apját! Sosem! Hozzátok meg bensőtökben ezt az elhatározást: mától nem szidom másnak a szüleit. Ők adtak neki életet! Nem szabad szidni őket.
Ez a csodálatos élet fel van kínálva nekünk, nincs ránk erőltetve: a Krisztusban való újjászületés szabad elfogadást igénylő kegyelem (vö. Jn 1,11–13), és megkeresztelkedésünk kincse, hiszen a keresztségben – a Szentlélek működése révén – egyetlen Atyánk van, a mennyei (vö. Mt 23,9; 1Kor 8,6; Ef 4,6). Köszönöm!
A Szentatya szavai a kihallgatás végén:
Szeptember 22-én a romániai Neamț megyében (Nisiporești-ben) boldoggá avatják Antal Veronikát, a ferences világi rendhez tartozó világi hívőt, akit in odium fidei (a hit iránti gyűlöletből) öltek meg 1958-ban. Adjunk hálát Istennek ezért a bátor nőért, aki életét feláldozva tanúságot tett az Isten és a felebarát iránti igazi szeretetről!
Szent Ágoston: Beszéd Máté evangéliumáról, 72, A, 4: „Krisztus tehát azt tanítja neked, hogy utasítsd el szüleidet, ugyanakkor szeresd is őket. Nos, a szülőket akkor is rendesen és hívő szellemben szeretjük, ha nem részesítjük előnyben Istent: Aki nálam jobban szereti apját és anyját – ezek az Úr szavai –, az nem méltó hozzám. Úgy tűnik, ezekkel a szavakkal arra figyelmeztet, hogy ne szeresd őket; de épp ellenkezőleg, arra figyelmeztet, hogy szeresd. Mondhatta volna ugyanis azt is: »Aki szereti apját vagy anyját, az nem méltó hozzám.« De nem ezt mondta, hogy ne beszéljen az általa adott törvény ellen, hiszen ő adta – szolgáján, Mózesen keresztül – a törvényt, amelyben meg van írva: Tiszteld apádat és anyádat! Jézus nem hozott ezzel ellentétes törvényt, hanem ezt erősítette meg; a sorrendet tanította meg neked; nem szüntette meg a szülők iránti szeretet kötelességét: aki szereti apját és anyját, de nálam jobban. Tehát szeretned kell őket, de nem nálam jobban: Isten Isten, az ember pedig ember. Szeresd a szülőket, engedelmeskedj a szülőknek, tiszteld a szülőket; de ha Isten nagyobb küldetést szán neked, melyben a szülők iránti érzelem akadályt jelenthetne, tarts meg a sorrendet, de ne hagyj fel a szeretettel.”
Fordította: Tőzsér Endre SP
