Muzsikáló, rézszárnyú égi hinták

Az Ars Sacra Fesztivál keretében nyílt meg, s egy nagyon bölcs döntés alapján egészen november 25-ig megtekinthető a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) az az égi magasságokba és földi örömök közé vezető kiállítás, amely a XX. század egyik költőóriásának, Jékely Zoltánnak varázslatos világába vezeti el a nézőket. Abba a világba, amelynek – 1978 és 1982 között – magam is gyakori látogatója lehettem Jékely kamrányi, mégis tágas és távlatos alkotószobájában, a Frankel Leó utca 23.-ban.
Most, Zeke Zsuzsa kurátor, kiállításrendező irodalmi muzeológus és a valóban hitelesen jékelys látványtervet alkotó Kemény Gyula munkájának köszönhetően évtizedeket léphettem vissza az időben. Jékely örökléte számomra soha nem volt kérdéses. 1982 szomorú Szent György havában ezt írtam, közvetlenül a temetése után: „Az áprilisi ég alatt / nem sírbatételt láttam akkor, / feltámadásod kezdetét…” Ebben a mostani, a költő számtalan fényképével és régi rádiófelvételekről visszahallgatható, felejthetetlen dallamú hangjával megerősített feltámadásban-feltámasztásban jelentős részt vállalt Jékely legkisebb unokája, az irodalomtörténésszé cseperedett Péterfy
Sarolt, akinek gyönyörű, értő megnyitójából most csak néhány sort idézek, azzal egészítve ki a szavait, hogy neki és az összes Jékely-utódnak (ahogy ő mondta volna: ivadéknak!), továbbá az Országos Széchényi Könyvtárnak is komoly szerepe van abban, hogy ez a kiállítás, egy múzeumi tárlat műfaján messze túlnőve, ennyire élő, lélegző, s harangzúgás erejű lett: „Ha Jékely Zoltánnal kapcsolatban a »szakralitás« szót hallom, eszembe jutnak verssorok, naplórészletek, tárgyi emlékek. Szakrális terekkel, templomokkal, temetőkkel, harangokkal teli versek, naplóiban titokzatos álomleírások. (…) És ott van mellette mennyi profán… Persze a két fogalom, a szent és a profán mindig és mindenhol kölcsönös feltételezettségben áll, és elválaszthatatlan egymástól, ebben nincs semmi meglepő. Jékelynél azonban különleges egységben ábrázolódik a kettő (…) aminek köszönhetően szakrális titokzatossággal telnek meg a legegyszerűbb tárgyak, helyezetek (…) Ugyanakkor a leginkább szakrális tárgyú verseiben, többek között a Psalmusban, amelyben a kiállításnak is címet adó sor szerepel (a „Muzsikáló, rézszárnyú égi hinták”), is mindig megjelenik egy-egy sor vagy kifejezés, amely épp profán jellegével és a már említett finom, jékelys iróniával ellenpontozza és töri meg a kialakulni készülő pátoszt.”
Ez a pátosztalan szakralitás, a szent témákat is a játékosság terébe vonás teszi felejthetetlenné azt az 1936 nyarán, a kalotaszegi Magyarvalkón készült képet, amelyen Jékely – lelkész házaspár nagybátyja és nagynénje, Kónya Gyula és felesége vendégeként – kalotaszegi legénynek öltözve támaszkodik a cinterem egyik régi kopjafájára. Ha ezt a felvételt nézzük, olvasmányemlékek sokasága rebben fel bennünk: a Valkón írott versek csokra, az önéletrajzi ihletésű, rég újrakiadásra megérett, ott játszódó regény, a Medárdus, s az ugyancsak 1936 nyarán termett esszé, A matrikula vallomása. A gazdag és hiteles látványvilág egyik telitalálat látvány-szöveg együttese, továbbá az Apa-váró című vers néhány sora s a hozzájuk rendelt fénykép a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium „kis-harang”-jairól, amelyeknek csilingelése a diákok mellett a Tanárok utcája sok lakóját, így a költő édesapját, Áprily Lajost is e nevezetes oskola falai közé hívogatta.
Minden bizonnyal a Jékely Zoltánra oly jellemző homo ludensi alkat ihlette a kiállítás központi látványát: az általa gyűjtött, kapott, vásárolt kolompok némán is messze hangzó csoportját, s a fölöttük hintázó műanyag harangocskákat, belsejükben egy-egy J. Z.-verssel, amelyeknek együttesét még hangsúlyosabbá teszik a látogatókat ajándék költeményekkel váró borítékok. Nekem éppen az 1935-ös Suhamlik az idő jutott, a huszonkét éves, ifjú poéta mulan­dó­ság­verse. Most, hatvannyolcadik évemben megrázóak ezek a sorok: „S fut az idő! És sohasem előre, / csak messzebb, hátrább visz engem e táltos, / el, el az ifjúságtól, messze Tőle, / s mind közelebb, közelebb a halálhoz.”
Harminchat és fél esztendővel Jékely Zoltán halála után azt üzenem neki, hogy aggodalomra nincs oka, amíg szellemi, lelki hagyatékát és sugárzó alakját hálás és hozzáértő családtagok, barátok és főként olvasók őrzik. Nem lett az ifjúkora óta oly sokszor megidézett, karmos halál martaléka. Hiszen ABFRA – a boldog feltámadás reménye alatt – nyugodhat, ahogyan a régi kopjafákon olvassuk, s ahogyan sokan hisszük, s hitte ő maga is.
Számunkra, akik egyetlen percre sem szakadtunk el tőle és műveitől, külön öröm, hogy éppen a szívének oly kedves Magyar­valkón 2014 nyara óta van egy Jékely-emlékkert s egy kicsiny, de nagyon beszédes múzeum is. E mostani tárlat erdélyi testvére. Ki tudja, talán a budapesti kiállításnak lesznek látogatói Kalotaszegről éppúgy, mint a Reménység Szigetéről, azaz a mi fővárosunk erdélyi gyülekezetéből, továbbá a Lónyay és a Baár–Madas Gimnáziumból, s minél több egyházi és világi iskolából, közösségből. Az utóbbiakra, a szakrális terektől távolabb élőkre is sok-sok látványfogódzó vár, Itália szépségeivel teli képektől a költő több mint hobbiját megörökítő horgászképekig…

(Az archív felvételért Péterfy Saroltnak és a PIM-nek mondunk köszönetet.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..