Fotó: Merényi Zita
„Hirdetem, hogy sokunknak öröm költözött a szívébe” – ezekkel a szavakkal kezdte az ünnepi szentmise végén a hirdetéseket Török Péter, a találkozó szervezője. Egész nap ezt az örömet sugározták az arcok. Már érkezésünkkor is az volt a benyomásom, hogy itt az örömé a főszerep, a vidáman játszadozó kisgyerekek, a kedves és komoly fiatalok és szüleik ünnepre gyűltek össze. Kézzelfogható, amit a szervező elmond: új életet kell fakasztani, az új generációk átveszik a karizmát, a felelősséget. Van élet a Schönstattban, van ok az ünneplésre. „Nagy ajándék, hogy itt lehetek, ajándékot kaptam ezzel” – Varga Laci atya, a rendezvény meghívott püspöke is így fogalmazott, amikor arról kérdeztük, milyen érzésekkel van jelen az évfordulón.
A szép Óbudavár méltó keretet ad a keresztény családok szépségét tükröző találkozónak. A központi ház gyönyörű kilátást nyújtó teraszán kávézó várja a vendégeket, az erdőben installációk mutatják be Kentenich atya és szent életű követői életét, akik megvalósították az alapító álmát: „Korunknak mindenekelőtt új szentekre van szüksége, nagy, meggyőző, magával ragadó szentekre. Vagy legalábbis új emberekre, egész emberekre, új keresztényekre, igaz, bensőséges, tökéletes keresztényekre.” Fújja a szél a képeket, tekintetünket igyekszünk a mozgásban lévő papírokon tartani, elolvasni a gondosan kiválasztott mondatokat, Kentenich atya gondolatait. Ugyanígy a hétköznapok sodró forgatagában is erőfeszítést kell tennünk azért, hogy szívünket arra fordítsuk, ami igazán fontos, megragadjuk azt, amin keresztül az Úr szól hozzánk.
„Kentenich atya mennyei születésnapját ünnepeljük, azt a pillanatot, amelyért megszületett, és amelyért mindannyian megszülettünk” – mondja a püspök a szentmisében, amelyet az előtt a kápolna előtt mutat be, amely egy másik mennyei születésnap helyszíne volt: Ozsvári Csaba ötvösművész egy szentmise után innen indult a mennyei hazába.
„Jelentem, az evangélium él, én ennek tanúja vagyok” – köszöntötte az egybegyűlteket Varga László püspök, tovább erősítve a hívek örömét. Kentenich atya nagyon szerette az Egyházat, Varga László püspök rá emlékezve ezt a témát emelte ki szentbeszédében, három kérdést állítva a hívek elé. Miért nem szeretik az emberek az Egyházat? A fiatalok gyakran úgy gondolják, nem vagyunk hitelesek, nem jel számukra az életünk. Mások zárt, elit csoportnak látnak minket, ítélkezéssel, előítéletekkel találkoznak, nem befogadással. Egy írországi esetet említett, amit maga tapasztalt: egy hatalmas templom szinte kongott az ürességtől, majd kiderült, a papi visszaélések miatti botrányok kitörése előtt zsúfolásig tele volt hívekkel.
Miért szeretem az Egyházat? Itt vannak a barátaim, köztük elsőként Jézus Krisztus. Milyen megtisztelő dolog az ő barátjának lenni! És a szentekének, közösségben lenni a kortárs szentekkel! Az evangélium ott él, ahol barátságok vannak – hangsúlyozta a püspök. Nem mindegy, milyen egyházkép él bennünk: statikus, amelyben felfelé mutogatunk, és nem vállaljuk a felelősséget, vagy Krisztus titokzatos testeként éljük meg az Egyházat, Isten népeként, amelynek minden tagja felelősséget hordoz.
Hogyan tehetjük vonzóvá az Egyházat? Varga László gyakran hiányolja a katolikusokból az örömöt, pedig sok okunk van örülni. Nem reklámörömmel, hanem mert Krisztusban élünk, és ő bennünk él, hiszen megígérte, hogy velünk marad a világ végéig. Jézus soha nem mondja, hogy elég, nem bírlak elviselni. Sőt, amikor én nem bírom elviselni magam, még közelebb jön, szorosabb barátságra lép velem – osztotta meg élményét a jelenlévőkkel a püspök. – A hit az istengyermeki szabadság távlatába vezet. Ha a hit oldaláról közelítünk hozzá, a bűnösben is megláthatjuk a szentet, a megváltottat. Ha nem a hit felől közelítünk, akkor viszont csak a panasz, a vád marad, és nem tudunk szeretni. Varga László felhívta a figyelmet a felelősségünkre: vonzóvá kell tennünk az Egyházat a hitelességünk által, élő közösségeinkkel, amelyek a hit és a szeretetcselekedetek útján járnak. Az Egyház még nem ismerte fel azt a kegyelmi tőkét, amely a szegényekkel, a kirekesztettekkel való közösség vállalásából ered. Elmegyünk az éhező, a szomjazó, a börtönben lévő Krisztus mellett, megvetjük, mert idegen. Nem ismertük fel Krisztus jelenlétét bennük, ezért nem vonzó az Egyházunk. A jövő Egyháza nem a gazdag, az erős Egyház, hanem a világgal, a szenvedőkkel szeretetközösséget vállaló – figyelmeztetett, és hozzátette: ez vonzó a kívülállók számára is, magyarázni sem kell az irgalom szó jelentését, mert látják, mit takar.
A szentmisén Barkó Ágoston bencés szerzetes és Csermák Péter, a közösség tagja és első papja koncelebrált. A könyörgésekből kiderült, hogy a közösség kedves, lelkes fiataljai közül öten készülnek papi, szerzetesi hivatásra. Egy újabb örömteli tény ez, amely bizonyítja: az Egyház él. „Eljöttem, hogy áldjam, csodáljam, imádjam őt, ki értem adta önmagát” – énekelte a fiatalok kórusa, és sugárzott belőlük a csodálat és a hála. Meg is kérdeztük őket örömük okáról.
Sári elmondta, hogy nagy lelkesedés él a közösségben, ahol hangsúlyt helyeznek a szabadságra. Amikor a zenéléshez kereste a társakat, szinte azonnal összeállt a csapat. Zoli úgy fogalmazott: a Schönstatt hatalmas energiaforrás, ami erőt ad, itt szinte minden más megszűnik létezni, csak a közösség, az öröm van jelen. Mindketten boldogok, hogy ebbe születtek bele. Gertrúd nővértől később megtudjuk, hogy a jelen lévő fiatalok nagy része a családban ismerte meg a közösséget. Sokan vannak, a nyári táborokban százan-százötvenen vesznek részt, a hétvégi ifjúsági találkozón is százötvenen voltak. Sárinak Budapesten ott van az ifjúsági közösség, ami segít megőrizni a lelkesedését. Zoli Győrben a bencés gimnáziumban fog össze másokkal együtt egy Schönstatt-fiúcsoportot, hetente találkoznak. „Annyi mindent kaptam a Schönstatt-tól, hogy úgy érzem, muszáj továbbadnom, megmutatnom a fiataloknak, ez mennyire jó” – mondja Sári.
A német származású Gertrúd-Mária nővér a Schönstatt közösség szerzetesi ágának tagja, Bécs és Budapest között ingázva éli az életét. A közösséghez körülbelül kétezer nővér tartozik az egész világon, Magyarországon ő az egyetlen, egy fiatal lány pedig Németországban készül a hivatására. Gertrúd nővér nagyon szereti a magyar családokat, a jövő egyházának képét látja bennük: „Dolgozom a jövőért, és a jövő itt, ezzel a különleges csapattal már elkezdődött. Mindig örömmel jövök ide, a magyarok szívemberek, és egyből ellopták a szívemet.” Mindannyian az alapítót ünneplik ma, akinek életnagyságú papírképe ott áll a kávézóban, a gyerekek nagy örömére lehet vele fotózkodni. És jó tudni, hogy ez nem csupán egy a gyerekek sok öröme közül – szüleik és közösségük segítségével megismerik majd a szent életű alapító valóban példaértékű életét. Török Péter és felesége, Orsi mesélnek az ünnepeltről, Kentenich atyáról és a közösségükről. Kiderül, hogy otthonaikban házi szentély is van, ahol esténként imádkoznak. A Krisztussal való kapcsolat, az Egyházhoz tartozás egy más dimenzió, a belső öröm megélése számukra. Kentenich atya koncentrációs táborban volt Dachauban, de ott a külső körülmények ellenére meghatározó volt számára a Szűzanyában való bizalom, az az érzés, hogy a legnagyobb bajban is gondot visel rá Isten. Másoknak is támaszt tudott nyújtani, a rabságban a legnagyobb szabadságot élte meg. Azt mondta: ha sok küzdelmet élünk meg, az olyan, mint egy láger kényszerhelyzete, és ebben tudnunk kell, kihez tartozunk, mire szól a hivatásunk. Kentenich atya egyházi száműzetésben is volt: „fájdalmas üldözést szenvedni az Egyházért, és fájdalmas üldözést szenvedni az Egyháztól is. Ő elfogadta ezt, csak levelekben küzdött az igazáért, és bízott abban, hogy ha Isten akarja, kinyilvánítja akaratát. Tizennégy év után térhetett vissza a közösségébe. Mindenben Isten kezét látjuk – tanította nekünk. Ha Isten vezetését keressük, a nehéz dolgokban is észrevesszük az iránymutatását. A gyereket is boldoggá teszi a tudat, hogy gondot viselnek rá, ezt próbáljuk megélni a közösségben” – vallja a házaspár.
