Nagy keletje van ma az interjúkat és beszélgetéseket tartalmazó könyveknek, ami természetesen érthető: a közvetlen megfogalmazások és az egymásba fonódó kérdések egy-egy témakör árnyalt feltérképezését teszik lehetővé. Az ilyen jellegű kiadványok közül kiemelkedik az a néhány héttel ezelőtt Beten bei Nebel (Imádkozni ködben) címmel német nyelven megjelent karcsú kötet, amelyben napjaink két meghatározó jelentőségű katolikus gondolkodója fejti ki véleményét arról, milyen szerepe lehet a hitnek, a kereszténységnek és az Egyháznak a modern viszonyok között. A könyv főként azért tanulságos, mert érzékelhetővé teszi, mennyire különbözőképpen ítélhetik meg a XXI. századot olyan értelmiségiek, akik nyilvánosan hitet tesznek katolikus meggyőződésük mellett, és mennyire sokrétűen vélekedhetnek azokról a kérdésekről, amelyek erőteljesen foglalkoztatják az Egyház belső világát.
A beszélgetésben részt vevő két gondolkodó nem akárki. A kilencvenegy éves Robert Spaemann élettörténete szinte az egész XX. századot átfogja, a filozófiai etika, az istenkérdés és a politikaelmélet területén egyenesen legendás hatást fejtett ki, s több alkalommal nyilvánosan szót emelt az állatkísérletek, az abortusz és a nukleáris energia ellen. Hans Joas, aki legutóbb 2015-ben tartott előadásokat Magyarországon, s idén tölti be hetvenedik életévét, nemzetközi szinten korunk egyik legtekintélyesebb társadalomtudósa és filozófusa, a világ számos egyetemén oktató professzor, aki megannyi könyvében főként az emberi cselekvés elméletével, az erőszak és a háború szociológiájával, s nem utolsósorban a vallás társadalmi szerepével és lényegével foglalkozott. Szemléletmódjuk között sok-sok különbség van (Spaemannt a konzervatívok egyik vezéralakjaként, Joast jelentős progresszívként tartják számon), de élethelyzetük és tudományosságuk között a hasonlóság is nagyfokú, hiszen mindketten vallástalan közegben képviselték a kereszténység ügyét, s a vallással szemben erős kételyt tápláló filozófiai és társadalomtudományi környezetben igyekeztek érvényt szerezni a vallás létjogosultságának, sőt szükségességének. Bár nem egyformán ítélik meg Joseph Ratzingert, még a német pápa is összeköti őket: XVI. Benedek felkérésére Robert Spaemann többször is járt Castel Gandolfóban, hogy személyes „továbbképzést” tartson a pápának aktuális etikai problémákkal kapcsolatban, 2012-ben pedig Hans Joas volt az első tudós, aki betöltötte az úgynevezett XVI. Benedek-vendégprofesszori tisztséget a regensburgi egyetemen.
Az Imádkozni ködben olyan cím, amely első hallásra nehezen megfejthetőnek tűnik, valójában azonban konkrét történet húzódik mögötte. Robert Spaemann egy brazíliai egyetemen is tanított, s hajón tette meg az utat a dél-amerikai országba. A háromhetes út során egy alkalommal sűrű ködbe kerültek. A fedélzeten egy szerzetesnővér rémülten imádkozott, attól félt ugyanis, hogy a rossz látási viszonyok között a hajó könnyen összeütközhet egy másik utasszállítóval. Miután a német professzor felvilágosította arról, hogy aggodalomra semmi ok, hiszen a hajókon már radarok működnek, amelyek minden efféle balesetet megakadályoznak, a szerzetesnővér megkönnyebbülten felsóhajtott, és azt mondta: rohan az elöljárójához, és közli vele a jó hírt, hogy már soha többé nem kell ködben imádkozniuk. A kis történet a technikai eszközöket használó modernitás és a hagyományosan különböző élethelyzetekben Isten segítségéért fohászkodó keresztény hit közötti feszültségre világít rá. Hogyan változik és milyen életlehetőségekkel számolhat a vallás, ha már senkinek nem kell „imádkoznia ködben”?
Ezen a ponton kezd kibontakozni a két gondolkodó vitája, amelynek során egészen eltérő elgondolásoknak adnak hangot. A beszélgetés három kérdéscsoport köré szerveződik: valóban eltűnésre van-e ítélve a keresztény hit a modern világban, hogyan kell jelen lennie az Egyháznak a modern társadalmakban, és milyen fejlemények köthetők XVI. Benedek és Ferenc pápa hivatali idejéhez?
Hans Joas mindenekelőtt azt hangsúlyozza (akárcsak a magyarul A hit választása címmel megjelent könyvében), hogy a modernizálódás előrehaladása és a keresztény hit eltűnése között nincs szükségszerű összefüggés, elvégre a legmodernebb országok között olyanok is találhatók, amelyekben a kereszténység jelentősége nem csökken, sőt akár fokozódik is. Gondoljunk csak az Amerikai Egyesült Államokra vagy Dél-Koreára. Joas szerint a kereszténység társadalmi helyzetével kapcsolatban nem a felvilágosodás a döntő tényező, mivel az nem szorította ki automatikusan a hitet, és Franciaországon kívül a legtöbb felvilágosult gondolkodó keresztény volt. A döntő kérdés az, hogyan viszonyulnak az egyházak néhány kulcskérdéshez: a nemzet kérdéséhez, a szociális kérdéshez és a demokrácia kérdéséhez. A lengyel katolicizmus virágzása összefügg a lengyel egyház nemzeti önmeghatározásával, a német evangélikusok hanyatlása pedig nem független attól, hogy Poroszországban ellenségesen viszonyultak a demokráciához. Ezeknek a kérdéseknek nagy szerepük van abban, hogy az emberek elidegenednek-e az egyházaktól, amit Joas egy poroszországi történettel világít meg. Amikor egy amatőr közvélemény-kutatást végző lelkész arról kérdezősködött, miért nem járnak az emberek templomba, azt válaszolták, azért, mert nincs rendes ruhájuk, amit felvehetnének. Ennek hallatán azonban a lelkész nem a polgári öltözködési szabályokat változtatta meg, hanem tudomásul vette a szegények lehetetlen helyzetét. Ez a kiváltságosokkal vállalt szövetség pedig hosszú távon végzetes hatással volt az evangélikus közösségre.
Robert Spaemann viszont azt hangsúlyozza, hogy a keresztény hit felesleges fogaskerék lett a modern társadalmakban. Ha valamely gépezetben egy fogaskerék nem forog együtt a többivel, elveszíti a funkcióját és a létjogosultságát. A kereszténységgel pedig pontosan ez történt a felvilágosodás után. Isten ugyan ma sem felesleges, emeli ki a filozófus, de ennek belátása sokkal nagyobb erőfeszítést igényel, mint bármikor korábban, mert a technika a legkülönbözőbb területeken kényelmessé és kiszámíthatóvá tette az életet. A vallástalan életforma egyszerűen kényelmesebb, s a kényelemért való versenyfutásban a kereszténység óhatatlanul lemarad a vetélytársai mögött. Éppen ezért Spaemann szerint a Katolikus Egyház egyik legfőbb feladata, hogy szembehelyezkedjen a korszellemmel. Arra kell emlékeztetnie, hogy az emberiség történelmében nincs egyenes vonalú, egyetlen, homogén fejlődés: több vonatkozásban bekövetkezik fejlődés (ilyen például a kínzás eltörlése vagy a fájdalomcsillapítás), de minden előrelépésnek ára van, amelyet meg kell fizetni. A konzervatív gondolkodók azonban, mond ítéletet szövetségesei fölött Spaemann, különös helyzetben vannak, s az ellentmondás helyett gyakran csak későn kapcsolnak, csupán évtizedek elteltével ébrednek fel, s ekkor veszik észre, mi is történt időközben.
Hans Joas mást tart fontosnak. Véleménye szerint a hit nem feleslegessé vált mára, hanem választható lehetőséggé alakult. A mai hitnek pontosan az a legjellegzetesebb vonása, hogy tudatában van saját „opcionalitásának”, annak, hogy másféle lehetőségek is vannak. Mi sem beszédesebb, mint hogy vallásszociológiai felmérések keretében a felekezeti hovatartozást firtató kérdésre ma már sokan azt a választ adják, hogy „én normális vagyok”… Joas felvetése szerint azonban egyrészt a választható hit semmivel sem gyengébb, mint a korábbi századok magától értetődő kereszténysége, másrészt annak ellenére, hogy a kifejezett istenhit háttérbe szorul Európában, a szakralitás még nem tűnik el: a fő kérdés az, hogy a mai európai emberek számára a hit helyett mi számít szentnek, minek van feltétlen jelentősége, vagyis milyen értékrendszerek ragadják meg őket.
A két filozófus vitáját végigkísérik az ilyen jellegű feszültségek és szemléletbeli eltérések. Ferenc pápával kapcsolatban Robert Spaemann például a népi vallásosság tiszteletének és a spontaneitás érvényesülésének szerencsétlen kettősét emeli ki, Hans Joas viszont arról beszél, hogy az argentin pápa szerencsésen vet számot a mai hit „opcionalitásával” és a vallási sokféleséggel. Természetesen semmi értelme azon töprengeni, hogy a nagy kérdésekben melyiküknek van igaza. Vitájuk olvasása közben inkább azt érdemes tudatosítani, hogy különböző kulturális és egyházi hagyományok talaján ma különböző helyzetképek alakíthatók ki, és az a legfontosabb, hogy kapcsolat legyen közöttük: a mindentudás és a tévedhetetlen látleletadás hamis látszatától csak a sokrétű tájékozódás mentesíthet.
