Hat évvel ezelőtt menstruációs problémák miatt ment orvoshoz, mert úgy érezte, mintha a vér benne rekedt volna a hasában. A nőgyógyász felírt egy gyógyszert, és azt ígérte, néhány hónap múlva megszűnik a problémája. Nem vizsgálta meg, így nem derült ki, hogy előrehaladott fázisban lévő örökletes véralvadási problémája van. A gyógyszer agyi vénás trombózist okozott nála.
Ekkor már három gyermeke volt, Ilaria, Gabriele és Maria Giulia, hat pedig a mennyben. Habituális vetélésről volt szó az esetében, mégsem gyanakodtak az orvosok, sőt két alkalommal is császármetszéssel szült, holott a betegségével csak megfelelő óvintézkedések mellett lett volna műthető.
Férjével együtt a Neokatekumenális Út mozgalom tagjai. Körülbelül egy hónappal az után, hogy elkezdte szedni a gyógyszert, a szombat esti miséről hazatérve elájult. A kórházban tért magához. A jobb oldala teljesen mozgásképtelen volt, nem tudott beszélni, a szája az egyik oldalra húzódott. Ez ma már alig látszik, a jobb szemére viszont nem lát. Azt mondták neki, idővel rendbe jön, ám kiderült, hogy az egyik testfél gyengeségét féloldali bénulás okozza. Logopédus és fizioterapeuta foglalkozott vele.
– Feljelentette az orvost? – kérdezte tőle az Aleteia riportere. – Nem – válaszolta –, bár más orvosok szerint megtehette volna. Ő azonban úgy gondolja, emberi tévedés történt, még ha súlyos is, és ő nem akart ítélkezni az orvos felett, ezt inkább az Úrra bízta.
A betegsége előtt séfként dolgozott, jól keresett, aztán hirtelen olyan helyzetben találta magát, amely korábban ismeretlen volt számára. Meg kellett tanulnia együtt élni ezzel. A szülei, az eredeti családja a betegsége után eltávolodott tőle, ő azonban imádkozik értük. Férje, Simone mindvégig mellette állt, a betegség nem rontott a kapcsolatukon, sőt még nagyobb egységet teremtett közöttük. „Nem én választottam, Isten választotta nekem, és nagyon jó döntés volt. Én tizenhét éves voltam, ő huszonhárom – húsz év telt már el, amióta együtt vagyunk! Augusztusban ünnepeljük a 16. házassági évfordulónkat, és én még mindig fülig szerelmes vagyok belé.”
Egy alkalommal, amikor úgy érezte, nem tudja ellátni a gyermekeit, így fohászkodott Istenhez: „Ha te is úgy akarod, küldj nekem egy jelet. Nem azt szeretném, hogy megérintsen egy fuvallat, rám szálljon egy levél, elérjen egy napsugár – én valami olyasmit akarok, mint egy pofon, különben nem tudok továbbmenni. A betegség összetör. Nem bírom tovább hordozni ezt a keresztet.”
Meg kellett tanulnia bal kézzel írni, és a gyógytornász azt tanácsolta neki, ehhez tűzzön ki maga elé egy célt. Megszületett benne a gondolat: levelet fog írni Ferenc pápának bal kézzel. Négy évvel később egy, a fia füzetéből kitépett lapra írta meg végül a pápának, hogy a betegsége hihetetlen módon meggyógyította: „Megértettem, hogy a szenvedés más nézőpontból láttatja velem az életet, a kerekes szék perspektívájából.” Az utóiratban megadta a telefonszámát is.
A közösségében elmesélte ezt a testvéreknek és a papnak, aki arra kérte: ha Ferenc pápa nem válaszolna, ne vegye rossz néven tőle, hiszen sok a dolga. „Úgy várok a válaszára, mintha egy barátom volna, és biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb írni fog. Mert ezt kértem az Úrtól” – válaszolta Natascia. A férje, Simone is ugratta, mert nem hitte, hogy a pápa éppen neki válaszolna.
Comastri bíboros írt neki először: érdeklődött a története felől, és tájékoztatta arról, hogy levele bekerült azok közé, amelyeket Ferenc pápa személyesen fog elolvasni. A bíboros elküldte neki egy Szűz Máriáról szóló könyvét is, dedikálva. „Látod, a bíboros ajándékot küldött neked, ne kérj lehetetlent” – mondta neki a plébánosa. „Istennek semmi sem lehetetlen, nem igaz?” – válaszolta ő.
Krisztus király vasárnapján este nyolc óra tájban megszólalt Natascia mobilja. Simone kérte, hogy vegye fel, de neki előbb le kellett vennie magáról az orvosa által javasolt rögzítő eszközöket, ami időbe telik. Simone morgott, hogy neki kell felvennie a telefont; mindketten azt hitték, ismét valami telefonos ajánlattal keresik őket. „Igen, igen, Natascia, már adom is… Téged keresnek, furcsa akcentussal beszél” – adta át a telefont Simone a feleségének.
„»Natasciát keresem« – szólalt meg egy hang a telefonban. Ingerülten szakítottam félbe: »Én vagyok.« Mire ő: »Ferenc pápa vagyok.« Simonéra néztem, és azt mondtam: »Simone, nem a telefontársaság az, hanem a pápa!« (…) Nagyon boldog voltam, és azt mondtam: »Milyen jó! Régóta várom a hívásodat.« Simone az ajtóból dorgált: »A pápát nem tegezzük!« Még most is nevetnem kell, ha erre a jelenetre gondolok. A Szentatya az mondta, hogy olvasta a levelemet, én pedig félbeszakítottam: »Igen, azért írtam, hogy elmondjam, a betegség ajándék számomra, mert megtapasztalom az alázatot, a megbocsátás erejét, az imádság mindenhová elérő hatalmát.« Ő pedig így válaszolt: »Milyen jó veled beszélgetni! Jó ezeket hallani. Köszönöm neked.« Nem akartam elhinni, hogy ezt mondja, és így folytattam: »Én köszönöm Önnek. Én csupán egy csepp vagyok a tengerben, és Ön mégis felhívott.« Erre ő: »Nem, Natascia, te nagyon fontos vagy, és tudod, miért? Mert megvan benned minden, ami Jézus szenvedését megjeleníti.« Ezekre a szavakra mindig emlékezni fogok. Azt mondtam neki, hogy nem érzem magam ennyire fontosnak, de mivel ő a pápa, én pedig senki vagyok, nem mondhatok ellent.”
Ferenc pápa megkérdezte tőle, hogy ugye van három „gyöngye” – mert Natascia így nevezi a gyermekeit. Felsorolta mindhármuk nevét, a gyerekek pedig azt kiáltozták: „Ciao, Ferenc pápa!”, mire ő így válaszolt: „Ciao, gyöngyök!” Aztán Natascia átadta a telefont a férjének, mert tudta, hogy még válóok is lehet, ha nem így tesz. Simone hajlongott, miközben a pápával beszélt, és folyamatosan őszentségének szólította, ő pedig nevetett rajta. Végül visszavette a telefont, és megköszönte a hívást. Ferenc pápa így szólt hozzá: „Azért hívtalak, hogy megvigasztaljalak, és én kaptam vigaszt.”
Natascia később megkérdezte Simonét, hogy miről beszélt a pápával, de a férje annyira zavarban volt, hogy semmire sem emlékezett.
Natascia úgy érzi: „Ez volt a jel, amit az Úrtól vártam, az erős simogatás. Attól kezdve teljesen Istenre bíztam magam, elfogadtam az akaratát, vigaszra leltem. De gyakran nehéz, nagyon nehéz; nem tudom, mi lenne, ha nem volna a közösségem, a hitem, az utam és a férjem, aki ha rossz kedvem van, olyan hittanórákat tart nekem, hogy inkább azt mondom: jól van, igazad van, csak hogy hagyja már abba…”
„Amikor jól voltam, dolgoztam és pénzt kerestem, azt hittem, mindenről én dönthetek. A betegség azonban megaláz: és ezért alázatra tanít. Az alázat ajándék. A pápának azt is elmondtam: úgy akarom hordozni ezt a keresztet, ahogyan Krisztus tette. Háromszor elesett, de a végén magához ölelte a keresztet. Én is ezzel a méltósággal szeretném hordozni az enyémet. Ahhoz, hogy ezt megtegyem, másképp kell tekintenem a betegségemre: úgy, mint olyasvalamire, ami megment, ami mindent szebbé és igazabbá tesz” – vallja.
A hétköznapi nehézségek nem múltak el, sőt olykor még nehezebbek, mint korábban, de Natascia nem adja meg magát. Amikor hazatért a kórházból, azonnal főzni kezdett a gyerekeknek. Simone megdöbbent ezen, és azt mondta nekik: „Látjátok, anyátok nem akármilyen anya: eddig az ereje segítségével tette a dolgokat, most pedig kénytelen a szívével csinálni, mert nincs ereje.”
Forrás és fotó: Aleteia
Fordította: Thullner Zsuzsanna
