Püspök úr, a Zrínyi Miklóstól vett cím segítségével – Ne bántsd a magyart! – rávilágított a magyarságot veszélyeztető átokra: a népességcsökkenésre.
– Az említett írás még 1987-ben született, de egy évvel később jelent meg, amikor már a püspöki kar tagja voltam. Ebben rávilágítottam az ország tragikus demográfiai helyzetére: a lakosság nagyarányú fogyására, nem utolsósorban az abortuszok magas száma miatt. Hangsúlyoztam: a művi vetélésnek valamiképpen gátat kell vetni. Ekkoriban mutatták be Magyarországon a Néma sikoly című filmet, s ennek megtekintése indított végül az említett cikk megírására.
Nem emlékszem, hogy az újabb felnövekvő nemzedékek láthatták volna azóta ezt a filmet…
– Egy Bernard nevezetű amerikai orvos a százezredik abortusz végrehajtásánál tartott. Az akkoriban már rendelkezésre álló ultrahangos készülék segítségével végignézhette saját tevékenységét. Amikor a női szervezetbe bejuttatta az abortusz elvégzéséhez szükséges szívócsövet, a magzat igyekezett az anyaméh legtávolabbi pontjára menekülni. Végül a cső mégis elérte a magzatot, mire annak kiáltásra nyílt a szája – ezt nevezték néma sikolynak -, s majd amikor a magzat darabjaira szakadt, egyenként szippantották ki azokat a szervezetből. A fej eltávolításához másik műszert vezettek be, amellyel előbb összeroppantották a koponyát, s utána távolították el az emberi maradványokat az anyaszervezetből. Bernard, mindezzel ilyen módon szembesülve, sírógörcsöt kapott; lelkileg összeomlott, s bejelentette, ez volt az utolsó ilyen beavatkozása.
Nálunk különös folyamat ment végbe: a kommunista diktatúra kezdetén tiltották az abortuszt, később – 1956 után – a szocialista demokrácia és szabadság tartozékának tekintették.
– Írásomban akkori hazai statisztikai adatokat idéztem. 1950-ben 1707 ilyen beavatkozást végeztek, 1986-ban 83 568-at. Ez azt jelenti, naponta 232 magzatot öltek meg Magyarországon!
A püspöki kar 1956-ban megszólalt már ebben a kérdésben, s közismertek a pápák idevonatkozó megnyilvánulásai. 1968-ban jelent meg VI. Pál pápa nevezetes Humane vitae kezdetű enciklikája, II. János Pál pápa 1981 novemberében adott közre az élet védelmében dokumentumot.
Volt-e valamilyen folytatása az Ön írásának?
– Írtam Csehák Judit egészségügyi miniszternek. Orvosokkal való beszélgetések során nyilvánvalóvá vált számomra, hogy jelentős részük lelkiismerete szerint nem szívesen hajt végre ilyen beavatkozást. Ezért arra kértem a miniszter asszonyt, vegyék tekintetbe a lelkiismereti szabadságot.
Csehák Judit válaszában közölte velem: miniszteri körlevelet adott ki, amely szerint azok az orvosok, akik lelkiismereti okok miatt nem vállalják abortusz végrehajtását, nem kötelezhetők ennek végrehajtására, kivéve, ha sürgős, életmentő beavatkozásról van szó.
Később érdeklődtem ismerős kórházi orvosoktól, de nem tudtak erről a bizonyos körlevélről, amely esetleg megjelent volna…
Azóta húsz év telt el. Nemzedéknyi idő… Az akkor szerencsére megszületett leánygyermekek ma szülőkorba érnek.
– Időközben az abortuszok száma némileg visszaesett, az utóbbi két évben, különösen 2007-ben azonban ismét megugrott – nyilván összefüggésben a gazdasági megszorításokkal. A fiatal házaspárok jelentős része létbizonytalanságban él, kiszámíthatatlan, szinte tervezhetetlen a jövőjük, nem látják biztosítottnak, hogy föl tudják nevelni a gyermekeket. A lakhatási lehetőség hiánya, a munkahelyek bizonytalansága egyaránt eltántorítja a fiatalokat a gyermekvállalástól.
Nemcsak írók, szociológusok, de már közgazdászok is arra figyelmeztetnek, hogy a magyarság lélekszáma olyan arányban csökken – részben az abortuszok miatt, illetve a gyermekvállalás hiányában -, hogy képtelen önmagát reprodukálni.
– Nagyon valószínű, hogy ez az állapot rövidesen bekövetkezik. Ha naponta kétszáz magzatelhajtást végeznek, akkor ez azt jelenti, hogy egy Makó nagyságú város lakossága nem születik meg évente, s ennél jóval magasabb az elöregedésből következő halálozások száma. Tehát lényegesen több ember hal meg, mint amennyi születik.
Már a cikk megírása idején a kegyetlen valóságra mutattak rá a számadatok. 1980 és 1986 között több mint százezerrel csökkent az ország lakossága. Cikkemben jeleztem, hogy 1981-ben 10 712 800-an éltek itt, 1987-ben, alig hat évvel később 10 millió 621 ezren.
A magyarság lélekszámának visszaesése azóta is folyamatos, a betelepülések ellenére is. Azt már szomorú felhanggal teszem hozzá, lehetséges, hogy kínai vagy afrikai és más bevándorlók növelik majd a lakosság számát, csakhogy azok már nem magyarok lesznek.
Az említett húsz évben kitolódott a szülőkor. A nők – ha egyáltalán szülnek – harmincéves koruk táján hozzák világra első gyermeküket.
– A nők tudatvilágát ma elsősorban az érvényesülés tölti ki. Nem családanyának tekintik magukat, ami alapvető hivatásuk lenne, akár Istentől kapott ajándékként, hanem a szakmai, gazdasági, üzleti életben kívánnak mindenekelőtt előbbre jutni. Így csúszik el harminc év tájára a gyermekszülés ideje, negyvenéves korban pedig az első gyermekszülés már egyre nagyobb kockázatot jelent.
Másrészt a rendezetlen családi élet sem teszi lehetővé gyermekek születését és fölnevelését. Ma már jobbára polgári házasságot sem kötnek egymással az emberek – egyházit még kevesebben -, a bizonytalan idejű „összeszaladások” férfiak és nők között a fölnövekvő fiatalok számára nem jelentenek követhető példát.
Néhány évtizeddel ezelőtt Japán csodálatos gazdasági föllendülésében a legfontosabbnak tartották: a gyerekek a családi otthonban tanulják meg a közösségi élet mintáit, beleértve a lemondást, az alkalmazkodást és egyéb normákat, hogy bekerülve a gazdasági életbe, ugyanezt a szemléletet vigyék magukkal. Így indult meg a nagy gazdasági föllendülés, s mostanában azt olvasni a hírekben: Japánban – a születésszabályozás és az életforma változás következtében – ugyanúgy visszaesés tapasztalható a születések számában, mint nálunk, s ezzel együtt a közösségi, szociális gondolkodásban is…
