XVI. Benedek két elődjére is visszautalt. Idézte VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításának (1974) szavait: „Az evangéliumot hirdetni korunkban kétségkívül nemcsak a keresztény világ számára fontos, de az egész emberiség javát is szolgálja. Az evangelizáció azokhoz a mai emberekhez szól, akik tele vannak ugyan reménnyel, mégis félelmek és szorongások között élnek.” II. János Pálról pedig így emlékezett meg: „élő formában mutatta meg az egyház missziós természetét”, amikor apostoli útjai révén a föld végső határaiig eljutott. És azt is hangsúlyozta: elődje volt az, aki egyre gyakrabban szólt az új evangelizáció fontosságáról. Mit jelent ez a kifejezés? XVI. Benedek így válaszol: ez az evangelizáció „új annyiban, hogy keresi a Szentlélek erejével összhangban lévő módozatokat, amelyek megfelelnek korunknak és élethelyzeteinknek, új annyiban, hogy szükség van rá azokban az országokban is, ahol már sor került az evangélium hirdetésére”. Nyugati világunk fájdalmas helyzete ez: az egykor kereszténynek hitt országok egyre távolabb kerülnek a krisztusi örömhírtől, a szekularizációs folyamatok, illetve napjainkban a fogyasztói szemlélet és az élménytársadalom térnyerése rombolja azt a gazdag és mély hagyományt, amely országainkat évszázadokon át segítette, erősítette, ösztönözte és vezérelte. Amikor ilyen közegben kell hirdetnünk az evangéliumot, nem alkalmasak ugyanazok a módszerek, amelyekkel olyan helyeken élhetünk, ahol a kereszténység most jelenik meg először. Az új evangelizáció által érintett területeken a keresztény hit, világnézet, szellemiség és értékrend részben ismert (és félreismert), ezért a tanúságtevőknek sokszor előítéletekkel, ellenséges érzülettel, történelmi, társadalmi és kulturális elutasítással kell megküzdeniük. Ez nemegyszer jóval nehezebb feladatot jelent, mint teljesen új közegben megkezdeni az evangelizációt. Itt nem a hit ismeretlensége és újdonsága, hanem a hitérzék elvesztése és az egyházhoz tartozás visszautasítása jelenti a legnagyobb nehézséget. „E távlatban gondolkodva úgy döntöttem, hogy »pápai tanács« formájában létrehozok egy új szervezetet, amelynek kiemelt feladata a megújult evangelizáció előmozdítása lesz azon országokban, ahol már felhangzott a hit első meghirdetése, és ahol ősi alapítású helyi egyházak vannak jelen, ám ahol a társadalom egyre inkább kiteljesedő szekularizációját és az »istenérzék egyfajta napfogyatkozását« élik át. Ezen jelenségek kihívást jelentenek: meg kell találnunk az alkalmas eszközöket, hogy újra felmutathassuk Krisztus evangéliumának örök igazságát” – fogalmazott XVI. Benedek. Két nappal a homília elmondása után a pápa Salvatore Rino Fisichella érseket (1951), a Pápai Lateráni Egyetem rektorát, a Pápai Életvédő Akadémia elnökét nevezte ki az új pápai tanács szervező elnökévé. Fisichella érsek a Gergely Egyetem fundamentális teológiai professzoraként elismertségre tett szert, számos művében foglalkozott napjaink jelentős kérdéseivel, a hit és az értelem viszonyával. A pápai tanácsok állandóság, tekintély és joghatóság terén megelőzik a pápai bizottságokat, ám rangban a kongregációk után állnak. Felépítésükben hasonlítanak ez utóbbiakra, hiszen egy bíborosokból álló testület alkotja a tagság törzsét. Élükön azonban nem prefektus, hanem elnök áll, aki érseki vagy bíborosi címet visel. A tagok között érsekek és püspökök egyaránt vannak. Az elnököt egy püspöki rangban lévő titkár és egy titkárhelyettes, valamint egyházi és világi szakértők segítik munkájában. XVI. Benedek döntésével tizenkettőre nő a pápai tanácsok száma. Legutóbb 1988-ban született hasonló határozat, amikor II. János Pál Pastor bonus kezdetű apostoli konstitúciójával pápai tanács rangjára emelte az egészségügyi dolgozók 1985. február 11-én megalapított pápai bizottságát.
