Egyáltalán nem újdonság mindez; hosszú ideje kutatgatom az okát a bizonytalanságnak: létérzés vagy kortünet eddig nem tapasztalt hatása lehet? Valamennyi nemzedéket meghatározza az a kor, amelyben felnő. Évekkel, évtizedekkel mérhető a hanyatlás mértéke, a borulat, amely végül is mi magunk vagyunk. Rilke, a költő tömören így fogalmazott: „Nézd, a virágok hívek a földi világhoz, / bárha a sorsuk sors töredéke marad, – ámde ki tudja! Ha mind hervadva leáldoz, / nem borúsak – mi vagyunk borulat. / Minden szállna. S lehúzzuk, mindnek a terhe / és nehezéke mi…” A szekularizációtól szenvedő ember szinte zsigereiben érzi ezt, de legtöbbször nem képes mit kezdeni. A fiatal nemzedékről szólva: nem tehetnek róla, mivel szűkebb-tágabb környezetük hedonista inspirációval tölti el őket, és szinte keresni kell a határozott – nem a sorsra hivatkozó – személyiséget. Egyre jogosabb a kérdés: akkor a kereszténység mire való? Már képtelen kovász lenni a világban? A valóságos világban? A papság évében több nyilatkozat, tanulmány került a kezembe, bennük kérdések, tapasztalatok, töprengések, amelyek a civil szférát is érintik. Az elmúlt évben jelent meg a teológus, esztéta Lázár Kovács Ákos alaposan meggondoltató elmélkedése a jezsuiták folyóiratában, a Távlatok harmadik számában. Többek között ezeket írja: „Komoly aggodalomra adhat okot, hogy a jelek szerint (mi magunk) a keresztények tekintélyes hányada, talán döntő többsége még csak eljutni próbál saját kilétének megállapításához, ahelyett, hogy kereszténységének erejéből szabad, kezdeményező, önzetlen, nagy lelkű, szenvedésre és örömre kész cselekvéseket végezne az egyházon belül… Ennek (is) következtében ahelyett, hogy vállalnánk a valahová tartozás látszólagos szűkösségeit, a sehová sem tartozás valóságos tereibe menekülünk, ahol aztán koordináták nélküli zuhanásba kezdünk” (Adalékok a küldetés posztmodern fogalmához). Ezek bizony ránk vonatkoznak, és akkor mit kezdjünk azokkal, akik a kereszténységből még „kanálnyit” sem kaptak? Csoda-e, ha a sok bizonytalan válasz éppen azt a tudatlanságot tükrözi, amelyet nem (csupán) a tanítás, hanem a tanúságtevő cselekedetek oszlathatnának szét? Szűkkeblűség lenne azt mondani: nincsenek példaképek, áldozatot vállalók, napi szentek. Vannak. Azonban a szóba hozott szűkösség egyre inkább mételyezi az egyházban élőket, és igazolja (sajnos!) Hans Urs von Balthazar, a teológus-gondolkodó korunk égető problémáit széles dimenzióban láttató sorait, melyeket a tanulmányíró kiemel: „… hogyan tudnának bárkit is meggyőzni azok, akik önmagukkal sincsenek tisztában? Volt-e apostol, aki saját önértelmezéséért küzdött volna? Ez csak időpazarlás, és ha valamit, ahogyan én látom, ezt tekinthetjük elzárkózásnak a világ elől.” (A „való világ” elől.) Az apostoltudat mindenkire vonatkozik, ha elfogadja. Túlságosan erős követelmény? De ha a kereszténység maga Krisztus, akkor – mint a tanulmányban olvasni – a Krisztus-követés nem exkluzív feladat, hanem univerzális embersors… „Ennek az univerzalizmusnak a megmentésétől függ – túlságosan is –, lesz-e jövője emberi világunknak.” Sok minden változik, a kor többféle magatartást „diktál”, nemegyszer kényszerít ki. Új nemzedékek, ha elődeiket a szűkösségben, bizonytalanságban, a „magam sem tudom, ki vagyok” folytonos kerengőjében látják, hogyan tegyék le a voksukat Krisztus mellett, aki ugyanaz minden időben?
