Élő emlékezet: Péter és Pál

Rómában Péterrel találkozni ugyanaz, mint azzal a tizenkettővel, akik az Úr körül éltek, tanultak arról a másik valóságról. Melyet olyan nehéz fejjel értettek meg. Pál nem volt a tizenkettő között, neki későbbre maradt a rádöbbentő esemény, talán hogy még intenzívebben beszélhessen arról, akit minden tagjában érzett, s levelében máig meglepő tapasztalással, meggyőződéssel hirdetett: „… az üldözésből mindenkinek kijut, aki buzgón akar élni Krisztus Jézusban” (2Tim 3,12). Sokat szenvedett, folyton átdöfte a tüske, amelyről többször beszélt; a testi és a lelki fájdalom teremtett benne harmóniát, s úgy gyújtotta fel a szeretet, hogy kimondhatta: nem akar már semmiről sem tudni, csak a mi Urunkról. Mennyire eleven volt számára az, amit a régi egyház úgy nevezett: „»regriférium«, a földi élet szomjazása után a felfrissítő beteljesülés” – írja a jezsuita Kirschbaum. Az Ostiába vezető út környékén a „falakon kívüli bazilika” áll, ahol valaha a nemzetek apostolát eltemették. Sírja fölé Nagy Konstantin emeltette az első templomot. Nehéz történelmi sors jutott a szentélynek, amely 1823-ban leégett. XIII. századi mozaikja azonban megmaradt. Középen Krisztus látható rajta, jobbról Péter és András, balról pedig Pál és Lukács. Egy IX-X. századi ismeretlen himnuszköltő így idézi fel a vérrel megszentelt Város és a két apostol emlékezetét: „…boldog pásztor, Péter… igéd áldozta fel bennünk bűnünk bilincsét”; „drága doktor, Pál… vond magaddal lelkeinket ég felé, hol fátyolos hitünk egykor délszínre jut…” Aki járt a Császár nevű kis magyar településen, emlékezetébe idézheti Dorffmeister, a neves festő szentélyfreskóját, amelyen a Szentháromság és a mennybe vett Szent Szűz sugárzik, és Péter átveszi a mennyország kulcsait. Egy újabb freskón Pál a pogányoknak beszél. A szószék hajó alakú: a halász-apostol és az egyház szétválaszthatatlanságát sugallva azt üzeni: elszálló-utazó életünket e hajó polgáraiként kell az örök révbe vinnünk, a misztikus test tagjaiként, egyenként szólít a „fölfedezés” ebben a században is: „Arasd az örök gabonát, mit nem emberi kéz vetett el, / Sújts a sziklára, víz fakad hatalmasan belőle, mint bor, / Töltekezz erejével: / Mert ez a sziget Krisztus… erőd, várad és paradicsomod.” Hány római mozaikképen csillog az égi Jeruzsálem szimbóluma: a templom, alapjain a két névvel. Péter és Pál levelei bibliai kenyér számunkra. Aratás kezdetén, amikor a földeken acélfényes a gabonaszem, alázatos imádság hangzik fel. Ilyenkor az utolsó asztalnak szól az áldás: Isten „nem pusztulásra ítélt, hanem elpusztíthatatlan magból születtek újjá. Mert az ember olyan, mint a fű, a dicsősége, mint a rét virága. Elhervad a fű, s lehull a virága, de az Úr szava örökre megmarad.” Bilincsben sem mondhatott mást a Szikla-Petrus, és nem írhatott volna különbet az Oppius-dombon megfordulóknak sem, akik jobbára a Mózes-szobor titokzatos fényeiért keresik fel a Bilincsbe vert Szent Péter-templomot, amelyről V. századi előde mint a két apostol szentélyéről tanúskodott. És lehetett itt még korábbi emlékhelye is az apostoloknak. Róma folytonosságának tanúi: egy-egy felirat, falmaradvány, képtöredék, néhány kusza betű. Századok lélekkrónikái, amelyekben ott vannak a császári, uralkodói házak, az imperátorok türelme és türelmetlenségei, végül pedig a belenyugvás-elfogadás, hogy valaki érkezett a kiégő világnak, akivel megkezdődik az aranykor. A keresztény a két apostolfejedelem sorsa révén is tudhatja, milyen korról lehet majd beszélni utánuk, s míg vissza nem tér a Király, csupán forog a „szerencsekerék”: sokszor még a királyságvárásba is bele lehet fáradni, és az a veszély fenyeget, hogy feladjuk az első reménységet, amely az első, Péter vezette közösségben jelen volt. Mert úgy tudták, hogy egy kis idő, és újra eljön Ő…

Nem jött el, mivel itt van.