Fekete Attila lélekbe lát a képeivel. A látható és láthatatlan határvidékéről, egy számunkra kevéssé ismert világ mindennapjairól tudósít. A kubai szív, imák és életöröm érzékeny szemtanúja.
– Először 1991-ben jártam Kubában, másodszor a múlt év februárjában. Azért tértem vissza, mert 2016 tavaszán Obama egy 2014-ben elkezdődött enyhülési folyamat betetőzéseként meghirdette a nyitás politikáját, és jó ideig úgy tűnt, hogy az amerikai elnökválasztáson Hillary Clinton fog győzni, aki Obamához hasonlóan viszonyult volna Kubához. Ez pedig azt jelentette volna, hogy a régi hangulat elvész – mondja Fekete Attila fotóművész, akinek Kubai tekintetek című kiállítása január második felében nyílt meg a budapesti Art + Cinemában.
– Egyrészt az időutazás élményére gondolok; a sok évtizeddel korábbi, a forradalom előtti Kuba hangulatára, amely még intenzív kapcsolatban állt az USA-val. Ennek még ma is tetten érhető emlékei például az 1950-es években gyártott nagy amerikai autók. Sokat kiglancoltak közülük, és taxiként használják őket. Másrészt az „ószocialista” hangulatot akartam elkapni: a jegyrendszer, az áruhiány mindennapjait. De persze fotósként nagyon érdekelnek az emberek, az arcok, a mentalitás is.
„Kubában sok élmény ért, de a legnagyszerűbbek az emberekhez kötődtek – vallja Attila a kiállításmegnyitóra írt ajánlásában. – Az emberek ott mondhatni az utcán élnek, nagyon nyitottak, mindig van valaki, aki kapható egy kis beszélgetésre. (…) Voltak, akik csak beszélgetni akartak, de akadtak olyanok is, akik kicsit bevontak az életükbe. Ismeretlenül bevettek dominózni, meghívtak ünnepekre, részese lehettem santeríának, zsúrnak. Behívtak a lakásukba (…) beszélgetni, iszogatni. Előfordult, hogy valakivel délután ismerkedtem meg, este pedig már együtt főztük a langusztát. Engem az átélt élményekre, az összenézésekre, a mögöttük lévő életekre emlékeztetnek az utcai portrék.”
– Talán ellentmondásnak tűnik, de az elhagyott helyek is nagyon vonzanak – folytatja az emlékezést. – Minden olyan környék, amelyet nemigen látogatnak turisták. Ezért mentem el például az Ifjúság (Juventud)-szigetre, ahol a világ kevés panopticonának, azaz körívekből álló, teljesen zárt, csak a föld alatt megközelíthető börtönének egyike található. Az ittenihez nagyon hasonló csak egy van: Illinoisban, amely a kubai előzményének tekinthető.
Castro és társai a forradalom előtt ebben raboskodtak, ma már nem használják. Szerencsém volt, mert egy őrlány észrevett, és noha engedély nélkül voltam ott, a föld alatti folyosón át felvitt az őrtoronyba, ahonnét annak idején szemmel tartották a rabokat.
A szigeten a Nueva Gerona nevű kisvárosban laktam, amelyet annyira nem ismernek a turisták, hogy már másnap mindenki köszönt az utcán. Juventudra repülőn kívül hajóval lehet eljutni, de egyáltalán nem magától értetődő, hogy ha odafelé lehet jegyet kapni a hajóra, akkor visszafelé is sikerülni fog. Erre azonban már csak odaát jöttem rá, így aztán félő volt, hogy a szigeten ragadok. A Castro-fotós képem a jegyirodában ülő eladónő tehetetlen, csendes egykedvűségét érzékelteti. A belenyugvását abba, amin nem változtathat. Már ez az egyetlen felvétel is képes megmutatni, mennyire más életérzés általános Kubában, mint nálunk.
A kubaiak beszédes, kedélyes, érdeklődő emberek: könnyű velük szóba elegyedni, és sokan hallottak már közülük Magyarországról. Míg itthon a többség zárkózott, és a járókelőknek vagy az utastársaknak még a tekintetét is nehéz elkapni a buszon, villamoson, addig ők egészen nyitottan élnek: megkínálnak a rumjukból, leültetnek, behívnak magukhoz. Egy évvel ez-
előtt Kubában töltöttem a Valentin-napot, ami náluk a barátság napja is. Emiatt talán még a szokottnál is barátságosabbak voltak. Egyik este például, amikor hazafelé tartottam, éktelen hangos zene hallatszott ki egy ház emeleti lakásából, a kapualjból pedig kirobbant egy idős férfi, és rövid beszélgetés után meginvitált a vallási ünnepségükre. Ennek erős keresztény vonatkozásai is vannak: az idehurcolt afrikaiak különböző szentekkel azonosították ősi isteneiket. Ilyen a legnagyobb, legtiszteltebb szentjük, San Lazaro, azaz Szent Lázár is. Ő az a szegény, fekélyes koldus Jézus példabeszédében, aki a dúsgazdag ember háza előtt hever, de nem segítenek neki. Ezért a szegények és a betegek
védőszentje lett.
Betegség volt az oka a családi szertartásnak is, amelyre behívtak. Az öregnek volt valami baja, de hogy mi, nem árulta el. Az alkalom három hivatásos zenész részvételével zajlott egy házi oltár előtt, amelyen San Lazaro-képek, sütemények, dinnye, rum és szivarok voltak elhelyezve. Az öreg táncolt, a családtagok énekeltek. És noha a fájdalmát, szorongását vitte az Isten elé, egyáltalán nem volt gyászos a hangulat, sőt egyfajta „szent házibulin” vettem részt, amelynek végén szétosztották a maradék sütit és gyümölcsöt.
A kubaiak legalább kilencven százaléka nagyon vallásos: minden lakásban van oltár, sok helyen kettő-három is. Megismerkedtem egy kakasfarm-tulajdonos párral, meghívtak vacsorára. A lányuknak mozgásszervi rendellenessége volt, de miután az asszony imádkozott érte San Lazaróhoz, meggyógyult. Ezért – mert ezt fogadták meg – amikor ott jártam, éppen arra készültek, hogy a kislány derékig érő haját rövidre vágják. Jellemzőek rájuk az efféle fogadalmak.
A képeket nem én válogattam, hanem Balázs Zsolt, a kiállítás kurátora. Néhány mondata különösen jólesett a megnyitón. Ezt mondta: „Mitől más, különleges a kubai tekintet? Talán a kubai naptól, talán attól, hogy a fény máshogy vetül a kubai utcákon tanyázó emberek arcára. Persze embert fényképezni manapság bárki tud. De úgy fotózni, hogy a képen látható tekintetek személyiséggé nyíljanak, csak kevesen. Attila különleges látásmóddal tekintett a kubai emberek szemébe, és ezért a képei csodálatosan tükrözik vissza legalább annyira az ott élők sorsát, mint amennyire Attila életfelfogását, alkotói törekvését, röviden: a személyiségét.”
– Engem valóban a tekintetek vonzottak, érdekeltek. A találkozások, amelyek két tekintet egymásba kapaszkodása révén valósulnak meg. A kubaiak az arcukon hordják a szívüket. Sokkal szegényebbek, mint mi, mégis derűsebbek, és jóval közösségibb szemléletűek.
***
„Nemegyszer kifejezetten megkért valaki, hogy fotózzam le, sőt hozta a barátait is. Egy romos ház fotózása közben mellettem termett egy úr, és elmesélte, hogyan vitte el az épület tetejét a hurrikán, aztán – mivel nem volt pénz a felújítására – hogyan vált lakatlanná. Egyszer egy fiesta végére értem oda, és még éppen elkaptam néhány táncoló párt. De az utcán táncoló emberek látványa amúgy sem ritka Kubában. Mondhatni, szinte az utcán élnek. A többségnek nincs internete, ezért Havannában, egy telekomcég székházánál állandóan tömegnyi ember okostelefonozik vagy Skype-ol. És míg a szülők ezzel vannak elfoglalva, a gyerekek üldögélnek, játszanak. Családias hangulatú csoportjaikat sokat fényképeztem. Az a fotóm is szerepel a kiállításon, amellyel egy bolti jelenetet kaptam el. Ez azért sajátos, mert a kubai boltokban, mint régen Romániában, gyakran alig lehet kapni valamit, és ha mégis, valószínűleg nem azt, amit keres az ember. Jártam például olyan boltban, amelynek roskadoztak a polcai a dobozoktól, de mindegyikben ugyanaz volt: tejpor. A jelenet, amelynek tanúja lettem, egy néni és egy eladó tanácstalanságát örökíti meg. Az eladó mintha restelkedne, az asszony pedig csalódottan konstatálja, hogy nem járt szerencsével. De annyira szelíd, kedves és kissé lemondó, beletörődő az interakciójuk, mint maguk a kubai emberek.”
