Didaktikus kérdés ez: a következő kérdésnek, feleletnek hátterét adja meg. „És ti mit mondotok, ki vagyok?” Eljutottatok-e odáig, hogy többre tartsatok, mint mások, akik szintén sokra becsülnek? Erre a kérdésre aztán Péter válaszol, nyilván mindannyiuk nevében. Márknál így: „Te vagy a Krisztus (vagyis a Fölkent)”. Lukácsnál így: „Te vagy Isten Krisztusa (Fölkentje)”. A görög Krisztus szó a Messiás pontos megfelelője. A Lukácsnál olvasható változat azt is kimondja, hogy Jézust közvetlenül az Atya „kente fel”, rendelte Messiássá. Jézus jóváhagyja ezt a hitvallást, de majdhogynem azt mondja: Maradjon ez közöttünk. Hogy miért? Magyarázatul arról kezd beszélni, hogy nem diadalút vár rá, hanem megaláztatások sorozata, szenvedés, kínhalál, s csak azután a dicsőséges feltámadás. Márk és Máté itt említi Péter tiltakozását, majd a kemény megrovó mondatot, amellyel Jézus elutasítja az értetlenkedőt. Lukács ezt a „pengeváltást” kihagyja az elbeszéléséből. A beszélgetők köre hirtelen kitágul, következő szavait már egy nagyobb hallgatósághoz intézi Jézus. „Ha valaki utánam akar jönni…” Nemcsak őrá vár a szenvedések útja; megaláztatásaiban annak is osztoznia kell, aki tanítványként hozzászegődik. Jézus egyenesen a keresztről beszél. Lukács pedig egy különös szóval meg is toldja Márknál olvasható mondatát: „Vegye föl naponta a keresztjét…” Azután egy paradox kijelentés következik, az evangéliumi hagyománynak alighanem egyik legismertebb mondata: „Aki az életét meg akarja menteni, elveszíti azt, aki életét elveszíti értem, megmenti azt”. Ugyanaz a Jézus mondja ezt, aki a második legnagyobb parancsként az Ószövetség mondatát idézte: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (Lk 10,2). Nem azt akarja hát, hogy ne becsüljük, hogy elfecséreljük az életünket. A másik véglettől óvott: ne legyünk eltelve önmagunkkal, ne féljünk másokért élni, alkalomadtán akár áldozatot is hozni. Ady Prométheuszt dicsérte azzal, hogy „kényes bőrét gyáván nem óvta”. Krisztus tanítványa nem lehet kisebb ennél a különös félistennél!
