Működésük hat évtizeddel ezelőtti lehetetlenné tétele máig ható sebet ejtett Krisztus titokzatos testén. A megtört életutak miatti fájdalom mára emlékké szelídült, a bárhol, bármilyen körülmények között Istent szolgáló emberek sorstörténeteinek sokasága nőtt fölé. De az emlékeket érdemes elevenen tartani, hogy tudjuk: mindig, minden helyzetben lehet követni az Urat – hosszú azok sora, akik előttünk járva példát mutattak erre. Összeállításunkban szerzetesek elhurcolásuk óráira, a szétszóratás idejére emlékeznek.
Őri Mária CJ nővér
„…június 18-áról 19-ére virradó éjjel történt. Annyi holmit szedhettünk össze, amennyi egy lepedőbe belefért. Az ávósok házkutatást tartottak, mindenünket felforgatták, a főnöknő szobájából elvitték az összes pénzünket. Máriabesnyőre, a Salvator-nővérek rendházába vittek minket, ez lett a mi »lágerünk «: nagy volt a zsúfoltság, mi, fiatalabb, egészséges apácák a földön, szalmazsákon aludtunk, csak a beteg és idős nővéreknek jutott ágy. Legalább húszan aludtunk egy-egy szobában. A környékbeliek segítettek nekünk, ők adtak kenyeret, zsírt, hogy enni tudjunk, meg a rokonaink hozhattak csomagokat – de 1950-ben a »szabadon lévőknek« se nagyon volt feleslegük. A hatóság éjszakánként rendszeresen ellenőrzött bennünket, nem szöktünk-e el. Úgy tudom, a mi lágerünk lett a példa, innen senki nem szökött el. Egy alkalommal nagyon megörültünk, mert őreink azt mondták, meghozták a ruháinkat. Boldogan indultunk az ebédlőbe, ahol kiderült, teljesen haszontalan, színházi jelmezeket kaptunk. Mit kezdett volna ezekkel négyszáz apáca! Később megérkezett a rendelkezés, hogy nem viselhetjük a szerzetesi ruhánkat, utóbb pedig, hogy el kell hagynunk a lágert. Hogy miből fogunk élni, milyen ruhában megyünk el, az senkit nem érdekelt.”
Pálos Margit Paschalis szegény iskolanővér
„1950. június 10-én, éjjel két óra körül arra ébredtünk, hogy férfihangok szólnak be a cellákba: öltözködjünk, szedjük össze a legfontosabb dolgokat, és menjünk a kápolnába. Legföljebb húszkilós csomagot vihetünk magunkkal. Attól féltünk, hogy Szibériába visznek bennünket, mert azt mondták, meleg ruhát is csomagoljunk. Elmondták, hogy kényszertartózkodási helyre kell mennünk, mert Szegeden, a határ közelében nemkívánatos a jelenlétünk. Hat teherautó várt bennünket, a csomagokat végül nem vihettük magunkkal, mert azoknak már nem jutott hely… A teherautók elindultak, mi pedig imádkoztunk, és vártuk, mi lesz. Délután két óra körül megállt az autó, egyikünk megkérdezett egy idős asszonyt, tőle tudtuk meg, hogy Ludányban vagyunk, tehát még Magyarországon. A Szegénygondozó Ferences Nővérek zárdájába vittek. Ez a ház húsz-huszonöt nővér számára épült, ők pedig százan érkeztek, nehéz volt az elhelyezkedés, sokaknak csak a padlón jutott fekhely. A fiatalabbak kimentek a kertbe, ott szalmakazalban pihentek meg, mert jó nagy kertje volt a zárdának. Később értesültek rokonaink arról, hogy elvittek minket. Édesanyám is fölkeresett, hozott civil ruhát, ennivalót. A falu lakossága jólelkűen gondosodott a nővérekről. Éjszaka a kerítésen át adták be az ennivalót.”
Knausz Mária orsolyita nővér
„1950-ben egy júniusi Jézus Szíve-litánián együtt voltunk a kóruson, amikor jött a hír, hogy a szegedi tanulmányi házból elvitték a nővéreket. Két nap múlva megjött a püspök rendelkezése, hogy a hat fiatal novíciát haza kell küldeni. Immaculata nővér azt kérte tőlünk, mindenki készítse össze a személyes holmiját. Június 18-án, vasárnap a Jézus Szíve-körmeneten súgta meg nekünk valaki, hogy nyugodtan alhatunk, még két hétig biztosan nem visznek el. Ez azonban megtévesztésnek bizonyult, mert ezen az éjszakán jöttek értünk. Tizenegy óra után nagy csizmák dübörgésére ébredtem. Kinéztem az ablakon, és megrökönyödve láttam, hogy hét ávós jött át a kapu alatt. Egyik kezükben nagy lámpa, a másik kezükben revolver volt, minden kijárathoz ketten mentek. Az orvosi lépcsőn följöttek, puskatussal beverték az ablakot. Anna nővér ingben nyitott nekik ajtót. A második emeleten kellett sorakoznunk. Egy hátizsákba gyömöszöltem bele a legszükségesebbeket. Georgia nővér volt a konyhamesternő. Induláskor azt mondták neki, hogy két napra való élelmet hozzon magával. Szegény hirtelen, a nagy kapkodásban csak egy nagy lavórt talált, abba tett két kenyeret és egy nagy darab szalonnát. Az ávósok minden kijáratot megszálltak, a kórus felé nem engedtek senkit, talán attól tartottak, meghúzzuk a harangot. Névsorolvasást tartottak, majd fölolvasták a rendelkezést, hogy kiutasítottak Sopronból, mert határsáv, majd alá kellett írnunk a papírt. Aztán elindultunk a kerten keresztül a Horváth-udvarra, ahol a kocsik vártak. Három teherautóra lehetett fölszállni, azt mondták, a negyedikre csak az öregek mehetnek. Bennem szörnyű gyanú ébredt, hogy esetleg gázkamrába viszik őket, arra gondoltam, jobb, ha velük vagyok. Megpróbáltam fölszállni hozzájuk, de az ávós nem engedett. Amikor elfordult, mégis fölmásztam a teherautóra. Útközben, mikor az őreink elbóbiskoltak, egy nagy biztosítótűvel sikerült lyukat fúrnom a ponyvába, hogy legalább tájékozódni tudjunk. Úgy tudtuk, a váci börtönbe visznek minket.”
Nemesszeghy Ervin jezsuita
„1950 májusában egyszerűen jelentette az ÁVO, hogy a házunkat el akarják foglalni. Beálltak a leponyvázott katonai teherautók a budai Manréza udvarára. Ekkor még mindent elvihettünk, ami felfért a teherautókra, de az is elveszett, amit elszállítottunk más jezsuita házakba, mert júniusban minden jezsuitát kitelepítettek, és minden házunkat elvették. Novíciusokként akkor már Szegeden éltünk, mert oda rendeltek elöljáróink volt rendi főiskolánkba, a Szent Alajos Kollégiumba. Június 10-én onnan hurcoltak el minket Jászberénybe, egy ideiglenes lágerba. Más fiatalokhoz hasonlóan nekem is sikerült megszöknöm. Több hónapig nem volt igazolványunk, bujdosni kellett.”
Benkő Ilona Juventina megváltós nővér
„1950-ben a szétszóratáskor Györkönybe kerültem a nővéremhez, akit szintén Csehszlovákiából telepítettek át. Nála laktam, ahonnan eljártam mindennap gyalog Nagydorogra, a szentmisére. De egy hét után már jöttek is értem az ávósok. Kapkodva kellett öltöznöm, nővérem négy kislánya nagyon sírt. Odakint várt a lovas kocsi, ezzel elvittek Nagydorogra, a vasútállomásra, ott nekem kellett kifizetnem a jegyet, majd becsuktak a váróterembe az egyik ávóssal együtt, odakint pedig egy másik vigyázott. Végül megjött a szekszárdi gyorsvonat. Mikor megérkeztünk, négy ávós várt. El akarták venni a rózsafüzéremet, amely a rendi ruhám övére volt fűzve, de nem engedtem. Azon az éjszakán kétszer is kihallgattak. Miért hagytam ott a rendet? Hol dolgoztam? Az egyik ávós megjegyezte, hogy az ő családjában is van egy pap. Akkor ön miért bánt engem? – kérdeztem. Egész éjjel egy deszkapriccsen ültem és imádkoztam, kezemben a rózsafüzérrel. Másnap vasárnap volt, és mivel a templom közelében tartózkodtunk, jól hallottam a harangszót. Akkor még két szerzetestestvért és egy nővért hoztak, így négyen egy négyágyas terembe kerültünk. Augusztus 1-jén leponyvázott teherautó vitt bennünket Zircre, ahol tizenegyféle rendből hatszázan zsúfolódtunk össze, én fél évet töltöttem itt. Nehéz helyzetünk volt, a település lakói, de még a környező falvakból is éjszaka, titokban lovas kocsival hozták az ennivalót a templom mögötti kápolnába. Kitettük a kosarakat, és reggelenként tele voltak kenyérrel… Az apátságnak gyönyörű kertje volt, itt sétálhattunk, de a kapun nem mehettünk ki. Dolgozni nem tudtunk, de folyamatosan, éjjel- nappal imádkoztunk. Úgy voltunk beosztva, hogy állandóan imádkozott valaki.”
Maráz Júlia Nárcida megváltós nővér
„Reggel szokásos módon mentünk a kápolnába imádkozni, majd reggelizni. Az osztályra már nem engedtek föl. A kórház igazgatója sírva közölte velünk, hogy az állam nem tart igényt a munkánkra. Nehéz perceket éltek át a betegek és az orvosok is. A másik műtősnővel együtt engem is behívtak az igazgatóságra. Azt mondták, ne menjünk el a többi nővérrel, duplájára emelik a fizetésünket, csak maradjunk. Nem volt ugyanis műtősnőjük. De mi nem maradtunk, vállaltuk a száműzetést a többiekkel. Nem tudtuk, mi lesz velünk. Rövid időt kaptunk személyes dolgaink összeszedésére, majd ponyvával leterített teherautóban szállítottak minket az állomásra. Nem sírtunk, hanem végig énekeltünk az úton. Aztán később, aki tudott, a szüleihez ment, a többiek a még meglévő házainkban találtak menedéket. Akinek nem volt otthona, másik társánál lakhatott vagy takarítást vállalt.”
Borzássy Hajnalka CJ nővér
„Amikor már sejtettük, hogy elvisznek minket, édesanyám szerette volna, ha hazamegyek, de én azt válaszoltam: együtt maradok a többivel, élve vagy halva. 1950. június 18-án, éjjel fél 12 körül megjelentek a leponyvázott teherautók. Fél óra alatt csomagolhattuk össze a legszükségesebbeket. Az autón útközben végig imádkoztunk…” Másnap kitudódott, hogy deportálták a nővéreket, a hívek és szülők ott imádkoztak és sírtak a Váci utcai kapu előtt. Mikor kiderült, hová vitték őket, a nővérek hozzátartozói csapatostul kimentek Máriabesnyőre, a Salvatornővérek házába, ahol a nyolcvanszemélyes szálláson négyszáznegyvenen zsúfolódtak össze. Naponta hordták ki kofferral az ennivalót. „A Salvator-nővérek természetesen nem voltak felkészülve ilyen mértékű »vendégfogadásra «, de a fiatalabbak önzetlenül átengedték ágyukat, matracukat az idősebb apácáknak. Mi, fiatalok úgy feküdtünk ott a szalmán, mint a heringek, ha egy megfordult, mindenkinek fordulnia kellett. A közelben lévő kapucinus kolostorba férfi szerzeteseket vittek, így mindennap hallgathattunk szentmisét. A kalocsai nővérek rendjéből egy muzsikus kántortanfolyamot tartott a zenéhez értő nővéreknek, így összhangzattant, karvezetést tanultunk, harmóniumon is gyakoroltunk… Az itt megszerzett tudásnak nagy hasznát vettük a későbbi elhelyezkedésnél.”
Molnár Ilona M. Domitilla nővér – Isteni Szeretet Leányai
„Az ávósok becsöngettek, az időseknek segítettünk öltözködni, a betegeket fotelokban vittük le a lépcsőn a teherautókhoz. Nagyboldogasszony ünnepének hajnalán négy óra körül érkeztünk a máriabesnyői Salvator-nővérek intézetébe. Megható fogadtatásban volt részünk, a helyi főnöknő a kápolnába vezetett, a nővérek sorfalat álltak, és Mária-éneket énekeltek. Az elhelyezkedés nem volt könnyű, húszan-huszonöten aludtunk egy-egy szobában, a földre terített szalmán. Az élelem is kevés volt. De mi, fiatalok sokat viccelődtünk, mindenki jókedvűen fogta fel a helyzetet, mert az volt a köztudatban, hogy ez nem tarthat sokáig. Vizet csak este tizenegytől hajnali háromig kapott a rendház, ilyenkor iváshoz, mosakodáshoz eltettünk belőle. A házat nem hagyhattuk el, így az imádságra, elmélkedésre sok idő maradt, rendszeresen részt vettünk szentmisén. Egy kalocsai nővér mindennap énekórát tartott az udvaron, a kert gyönyörűen virított, mert a legtöbben szabadidejükben söpörtek, gondozták a virágokat.”
Kovács Ferenc Ágoston karmelita
„1950-ben, a rend föloszlatásakor Keszthelyen az egyik atya helyett tanítottam a dogmatikát. Nyár elején már mindenki összecsomagolt a rendházban, ugyanis számítottunk rá, hogy jönnek értünk. Megbetegedtem, sérvem volt, Szűcs doktor átküldött a kórházba. Onnan néztem hajnalban, amikor Jézus Szíve ünnepén elvitték a premontrei szerzeteseket zárt, ponyvás teherautóban, ugyanis a kórház és a rendház szemben van egymással a Tapolcai úton. A győri karmelita atyákat is elvitték Tihanyba. A föloszlatáskor száztízen voltunk karmeliták. A sors különlegessége, hogy a budapesti rendházban a leltárt az átadáskor is, és amikor 1989-ben visszakaptuk, akkor is én írtam alá.”
Kara Zsuzsanna szociális testvér
„1950. június 18-án éjjel az anyaházban tartózkodó testvéreket teherautón Békéscsaba közelébe vitték. Én hetekig otthon voltam, majd egyszer jött a levél Pálma testvértől, benne ez állt: »Visszajöhetsz, de nem tudunk mást biztosítani, csak cselédsorsot«. Édesapámnak elmondtam, ő azt válaszolta: »Lányom, ha menni akarsz, elkísérlek«. Csomagokkal felpakolva, civilben és természetesen titokban találkoztam újra Pálma testvérrel. Egy úri családhoz kerültem, akik németül beszéltek, és úgy emlegettek maguk között: a cselédlány. Takarítottam és parkettát kellett fényesítenem, amit nagyon unalmasnak találtam.”
Szendrői Ágnes Kriszta szociális testvér
„1950 húsvétvasárnapján még részt vettem az itteni, számomra utolsó szentmisén. Ezután történt a rendek szétszóratása, ezért szabadulásomkor édesanyám jött értem, és hozzá mentem haza 1950. július 6-án. Édesanyámnak nem volt állása, se nyugdíja, mert édesapám szabadfoglalkozásúként dolgozott, és a háború minden értékünket elvitte. A lakásunkba társbérlőket utaltak be: egy háromgyerekes családot. Börtönviseltként természetesen nem kaptam állást. Hogy némi pénzt szerezzek, rokonaimnál és ismerőseimnél takarítottam. Később két kisgyerekre felügyeltem, majd elvégeztem egy tanfolyamot, és műszaki rajzolóként helyezkedtem el az Elzett lakatgyárban.”
(A fenti részletek az Őrizték a tüzet című kötetből valók.)
