I. János Pál hirtelen halálát követően számos feltevés látott napvilágot arról, hogy a Szentatya összeesküvés áldozata lett. Az Avvenirének, az olasz püspöki konferencia napilapjának Vatikán-szakértője, a „mosolygós pápa” kanonizációs eljárásának viceposztulátora, Stefania Falasca Papa Luciani. Cronaca di una morte (Luciani pápa. Egy haláleset krónikája) című kötetében tisztázza a halál körülményeit.
Komoly nyomozás, történeti kutatás előzte meg a kötet megszületését: a szerző fényt akart deríteni I. János Pál halálára, aki 1978-ban mindössze harminchárom napon át ült a pápai székben. Az olasz nyelven megjelent, eddig kiadatlan dokumentumokat és tanúságtételeket közlő kötet november 7-én került a könyvesboltokba, és véget vet a pápa korai halála körüli találgatásoknak.
Pietro Parolin bíboros a könyvhöz írt előszavában méltatja a Falasca által végzett kutatómunkát, amely azzal, hogy lezárja a találgatásokat, lehetőséget ad arra, hogy I. János Pál pápaságát végre az azt megillető komolysággal tanulmányozzák.
Az egyik tanú, a most hetvenhat éves Margherita nővér akkoriban a legfiatalabb volt a pápát szolgáló venetói szerzetes nővérek között. Tanúságtételében elmondja, halála előtt néhány órával látta, hogy a pápa fel-alá járkálva olvas. A nővér éppen vasalt a gardróbszobában, nyitott ajtónál, a Szentatya pedig odaszólt neki, hogy ne fárassza magát túlságosan az ingeivel, elég, ha a nyakuknál és a csuklójuknál kivasalja őket, a többi úgysem látszik.
Mindez azután történt, hogy vacsora előtt a titkárával, John Magee ír pappal közösen mondott imádság közben a pápa rosszul lett, erős mellkasi fájdalmat érzett. Nem akarta értesíteni az orvosát, így az csak másnap szerzett tudomást a rosszullétről, amikor az egyházfő már halott volt.
November 7-én, a kötet megjelenésének napján ülésezett a Vatikánban a Szentek Ügyeinek Kongregációja, és kimondta, Albino Luciani hősies fokon gyakorolta az erényeket. A boldoggáavatási eljárás során két olyan csodát vizsgálnak, amelyek I. János Pál közbenjárásának tulajdoníthatók.
* * *
„Ideje, hogy visszatekerjük a történet filmszalagját. Hogy onnan induljunk el újra, a végétől. Az utolsó életjelektől azon az estén, 1978. szeptember 28-án” – áll a jegyzőkönyvben, Margherita Marin nővér vallomásában, amelyet 2009. május 12-én rögzítettek Trentóban, a kanonizációs eljárás során. A nővér egyike volt azoknak, akik holtan találták Luciani pápát. Stefania Falasca könyvében olvasható a vallomása, valamint más, olyan dokumentumok, amelyek tisztázzák a halál körülményeit. Vallomásában a hozzá intézett kérdésekre válaszolva így emlékezett a történtekre Margherita nővér:
Meg tudná mondani, hány órakor és ki vette észre, hogy a pápa elhunyt?
– Mint minden reggel, Vincenza nővér aznap 5.15-kor is egy csésze kávét hagyott a Szentatya számára a sekrestyében, amely közvetlenül a pápa szobája mellett volt, a kápolna előtt. A Szentatya általában a sekrestyében itta meg a kávét, mielőtt bement volna a kápolnába imádkozni. Azon a reggelen azonban a kávé érintetlen maradt. Körülbelül tíz perc múlva Vincenza nővér azt kérdezte: „Nem jött még ki? Hogyhogy?” Én ott voltam a folyosón, így láthattam, hogy bekopog, aztán újra kopog, de nincs válasz… Még mindig csönd. Akkor kinyitotta az ajtót, és belépett. Ott voltam, amikor belépett, én kint maradtam. Hallottam, hogy ezt mondja: „Szentatyám, ne viccelődjön velem!” Aztán kijött, meg volt rémülve, behívott, vele együtt én is visszamentem a szobába, és megláttam. A Szentatya az ágyában feküdt, a fejtámla felett égett az olvasólámpa. A háta mögött ott volt a két párnája, ahogy megemelte. Nyújtott lábbal feküdt, karjai az ágyneműn voltak. Pizsamában volt, a mellkasán nyugvó kezében néhány gépelt papírt tartott, a fejét kissé jobbra fordította, halvány mosoly ült az arcán, szemüvege az orrán, a szeme félig csukva… olyan volt, mintha aludna. Megérintettem a kezét, hideg volt, megdöbbenve láttam, hogy a körmei kicsit elsötétedtek.
Nem vett észre semmi furcsát?
– Nem. Semmit. Semmit. Még egy ráncot sem a takarón. Semmi nem esett a földre, semmi nem volt feldúlva, ami arra utalhatott volna, hogy észlelte a rosszullétet. Éppen úgy nézett ki, mint aki olvasás közben elalszik. Mint aki elalszik, és úgy marad.
És aztán mit csináltak?
– Vincenza nővér azonnal felment és hívta Magee atyát, én pedig szaladtam, hogy
Diego atyát hívjam. Kopogtam az ajtaján, és szólítottam: „Jöjjön le, a Szentatya, a Szentatya…” Felriadt és lejött. Elmondtunk egy imát, aztán Magee atya elment, hogy hívja a Vatikán orvosát. Buzzonetti doktor szinte azonnal ott is volt. Láttam, hogy jön Villot bíboros, aztán Poletti bíboros.
Önök, nővérek, ott voltak az orvosszakértői vizsgálat pillanatában?
– Nem, mert kimentünk a szobából. Utána odajött hozzánk Magee atya, és azt mondta: „Nem szenvedett, észre sem vette.” Ezt mondta az orvos, és azt is, hogy a hirtelen halál előző este tizenegy óra körül érte. Ennyit hallottam. Mást nem… nem nagyon volt mit mondani…
Mire emlékszik még azokból a pillanatokból?
– Emlékszem, mekkora sürgés-forgás volt a prelátusok között, emlékszem, hogy fel-alá járkáltak a folyosókon, és hallottam, hogy nem tudják, miként adják tudtára a világnak, hogy így halt meg a pápa, aki oly rövid idő alatt meghódította mindenki szívét. Olyannyira nem tudták, hogy csak két órával azután tették közzé hivatalosan a hírt, hogy mi, nővérek, rátaláltunk. Emlékszem, még a szobájában nyugodott, amikor eljött az unokahúga, egy fiatal lány, félrehúzódott, és Vincenza nővérrel együtt sírt. Mi, nővérek, a titkárok nélkül részt vettünk a gyászmisén, amelyet Poletti bíboros mutatott be.
Forrás és fotó: Avvenire.it;
Fordította: Thullner Zsuzsanna
