Európa újragondolása (2)
Fotó: News.va

 

A szolidaritás tere
Az, hogy egy inkluzív közösségért dolgozunk, azt jelenti, hogy a szolidaritás terét építjük. A közösségi lét feltételezi ugyanis, hogy az emberek segítik egymást, vagyis nem fordulhat elő, hogy csak egyesek hordják a terheket és vállalnak rendkívüli erőfeszítéseket, míg mások háttérben maradnak, és kiváltságos helyzetüket védelmezik. Egy olyan Európai Unió, amely ha nem fedezné fel ismét – miközben válságaival küzd –, hogy egyetlen közösséget alkot, melynek tagjai támogatják és segítik egymást – nem pedig kis érdekcsoportok együttese –, nemcsak történelme egyik legfontosabb kihívását veszítené el, hanem egyik legfontosabb, kedvező alkalmát is jövője szempontjából. A szolidaritás olyan szó, amelyet – sokszor úgy tűnik – ki akarnak törölni a szótárból. Csak a szolidaritás lehet egy élő és érett közösség életnedve, a szolidaritás, mely keresztény nézőpontból a szeretetparancsban találja meg létjogosultságát (vö. Mt 22,37–40). A másik fő alapelvvel, a szubszidiaritással együtt a szolidaritás nemcsak az államok és az európai térségek közötti kapcsolatot érinti. Akkor beszélhetünk szolidáris közösségről, ha az gondot fordít a társadalom legsérülékenyebb tagjaira, a szegényekre, a gazdasági és szociális rendszerek által semmibe vettekre, kezdve az idősekkel és munkanélküliekkel. De a szolidaritás azt is jelenti, hogy újra megvalósul a nemzedékek közötti együttműködés, kölcsönös támogatás is. A múlt század hatvanas éveitől kezdve soha nem látott szembenállás van a nemzedékek között. Az Európát naggyá tevő eszmények új nemzedékeknek történő átadását illetően eltúlozva azt mondhatjuk, hogy áthagyományozás helyett az emberek az árulást választották. Így egy drámai meddőség időszaka követte annak elvetését, amit az atyáktól kaptak. Nemcsak azért, mert Európában kevés gyermeket vállalnak – demográfiai telünket éljük –, és túl sokan vannak, akiktől megtagadták a születéshez való jogot, hanem azért is, mert az emberek rájöttek, hogy képtelenek megadni a fiataloknak azokat az anyagi és kulturális eszközöket, amelyekkel azok szembe tudnak nézni a jövővel. Európa egyfajta emlékezethiányban szenved. Újra szolidáris közösséggé válni azt jelenti, hogy újra felfedezi saját múltjának értékét, hogy gazdagítsa jelenét és az utódoknak reményteli jövőt adjon át. Számos fiatal viszont gyökerek és távlatok híján eltévelyedve él, gyökértelenek, „mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak” (Ef 4,14); olykor kisajátító felnőttek „rabjaiként”, nehezen tudják elvégezni a rájuk váró feladatokat. A nevelés súlyos kötelezettség, nemcsak műszaki és tudományos ismeretek átadására irányul, hanem főképp arra, hogy „előmozdítsa az emberi személy átfogó fejlődését, a földi társadalom javára és egy emberibb világ építésére”. Ez az egész társadalom bevonását megköveteli. A nevelés közös feladat, amely megkívánja a szülők, az iskola az egyetem, a vallási intézmények és a civil társadalom egyidejű, tevékeny részvételét. Nevelés nélkül nem születik kultúra, a közösségek pezsgő élete pedig kiszárad.

A fejlődés forrása
A magát közösségként ismét felfedező Európa minden bizonnyal a fejlődés forrása lesz önmaga és az egész világ számára. A fejlődést abban az értelemben kell venni, amelyet Boldog VI. Pál adott ennek a szónak: „A fejlődésnek ahhoz, hogy valóságos legyen, átfogónak kell lennie, vagyis minden ember és a teljes ember kibontakozására kell irányulnia. Joggal hangsúlyozta a kérdés egyik kiváló szakértője: »Nem fogadhatjuk el, hogy a gazdasági szempontot elválasszák az emberitől, hogy a fejlődést attól a civilizációtól függetlenül ítéljék meg, amelyben végbemegy. Az embert kell a középpontba állítani, minden embert, minden embercsoportot, a legkisebbtől kezdve egészen az egész emberiségig.«” Az ember fejlődéséhez nyilvánvalóan hozzájárul a munka, amely lényegi tényező a személy méltósága és kibontakozása szempontjából. Munkalehetőségre és megfelelő munkakörülményekre van szükség. A múlt században ékesszóló példát adott nem kevés keresztény vállalkozó, akik meg­értették, hogy kezdeményezésük sikere mindenekelőtt attól függ, hogy tudnak-e munkalehetőséget és emberhez méltó munkakörülményeket felkínálni. Újra azoknak a kezdeményezéseknek a szelleméből kell kiindulni, amelyek a legjobb ellenszert jelentik a lelketlen globalizáció által előidézett zavaroknak, hiszen ez a „világméretű” globalizáció, mely a nyereséget helyezi előtérbe a személyekkel szemben, tömeges szegénységet, munkanélküliséget, kizsákmányolást és társadalmi elégedetlenséget hozott létre. Itt lenne az ideje annak is, hogy újra felfedezzük a munka konkrétságának szükségességét, főleg a fiatalok számára. Manapság sokan igyekeznek elkerülni egykor kulcsfontosságú szektorokba tartozó munkákat, mert fáradságosnak és kevésbé kifizetődőnek tartják őket, megfeledkezve arról, hogy azok nélkülözhetetlenek az emberi fejlődés szempontjából. Mi lenne belőlünk olyan emberek elkötelezettsége nélkül, akik munkájukkal hozzájárulnak mindennapi táplálkozásunkhoz? Mi lenne belőlünk azoknak az embereknek a türelmes és ügyes munkája nélkül, akik a ruhákat varrják, amelyeket felöltünk, vagy akik a házakat építik, amelyekben lakunk? Sok foglalkozás, amelyet ma másodrendűnek tartanak, igazából alapvető fontosságú: az társadalmi szempontból, de az ama megelégedettség okán is, amelyet a munkások éreznek, amiért mindennapi munkájukkal hasznára lehetnek önmaguknak és másoknak. Hasonlóképpen a kormányokra hárul a feladat, hogy megteremtsék azokat a gazdasági feltételeket, amelyek elősegítik az egészséges vállalkozói tevékenységet és a foglalkoztatás megfelelő szintjét. A politikának különösen is feladata egy olyan jótékony körkörös mozgás beindítása, amely a család és a nevelés érdekében történő befektetésekkel kezdve lehetővé teszi az egész civil társadalom harmonikus és békés fejlődését.

A béke ígérete
Végül a keresztények elkötelezett munkájának a béke ígéretét kell jelentenie Európában. Ez volt a fő gondolat, amely a római szerződések aláíróit vezette. Két világháború és a népek egymás ellen elkövetett kegyetlen, erőszakos tettei után elérkezett az idő a békéhez való jog megállapítására. Ez jog! De még ma is azt látjuk, hogy a béke törékeny érték, a részleges és nemzeti logikák veszélyeztetik Európa alapítóinak bátor álmait. Ugyanakkor a béke munkásainak lenni (vö. Mt 5,9) nem csak azon való munkálkodást jelent, hogy elkerüljük a földrészen belüli feszültségeket, hogy véget vessünk a világot vérrel áztató temérdek konfliktusnak, vagy hogy enyhülést hozzunk a szenvedőknek. A béke munkásainak lenni azt jelenti, hogy a béke kultúrájának előmozdítóivá válunk. Ez megkívánja az igaz­ság szeretetét, amely nélkül nem létezhetnek hiteles emberi kapcsolatok, valamint az igazságosságra törekvést, amely nélkül mások kihasználása az uralkodó szabály bármely közösségben. A béke kreativitást is igényel. Az Európai Unió annyiban marad hű a béke melletti elkötelezettségéhez, amennyiben nem veszíti el reményét és képes megújulni, hogy meg tudjon felelni állampolgárai szükségleteinek és várakozásainak. Száz évvel ezelőtt, épp ezekben a napokban kezdődött a caporettói áttörés, a nagy háború egyik legdrámaibb harca. Ez volt a csúcspontja a felőrlődéssel záruló háborúnak, az első világháborúnak, amely azzal a szomorú elsőséggel büszkélkedhet, hogy számtalan áldozatot követelt nevetséges eredményekért. Abból az eseményből megtanulhatjuk, hogy ha saját állásaink mögé bújunk, akkor veszíteni fogunk. Nem annak idejét éljük, hogy lövészárkokat ássunk, hanem hogy bátran azon munkálkodjunk, hogy teljesen megvalósuljon az alapító atyák álma egy egységes és egyetértő Európáról, olyan népek közösségéről, amelyek a fejlődés és a béke közös sorsában kívánnak osztozni.

Európa lelkének lenni
Tisztelt Bíboros Urak, Püspök Urak, kedves Vendégek! A Diognétosznak írt levél szerzője kijelenti: „Ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban.” A mai korban a keresztényeknek az a fel­adata, hogy visszaadják a lelkét Európának, hogy tudatára ébresszék, de nem azért, hogy teret nyerjenek – ez proze­li­tiz­mus lenne –, hanem hogy folyamatokat indítsanak el [9], amelyek új dinamizmust adnak a társadalomnak. Épp ez az, amit Szent Benedek tett, akit VI. Pál nem véletlenül nyilvánított Európa védőszentjének: nem azzal foglalkozott, hogy teret hódítson egy tévelygő és zavaros világban. A hitre támaszkodva ő messzebbre tekintett, és Su­bia­co egy kicsiny barlangjából kiindulva egy elragadó és feltartóztathatatlan mozgalomnak adott életet, amely újrarajzolta Európa arculatát. Ő, aki „a béke hírnöke, az egység megvalósítója, a civilizáció mestere” volt [10], mutassa meg nekünk, mai keresztényeknek is, hogy a hitből mindig örvendező remény fakad, mely képes megváltoztatni a világot! Köszönöm, hogy meghallgattak. Az Úr áldjon meg mindannyiunkat, áldja meg munkánkat, áldja meg népeinket, családjainkat, fiataljainkat, öregeinket, áldja meg Európát! Áldjon meg benneteket a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek! Nagyon köszönöm. Köszönöm.

Fordította: Tőzsér Endre SP