„Legyen teljes a dicséret: legyen hangzatos, legyen örvendező, legyen megillető a lélek ujjongása.” Aquinói Szent Tamás ismét három fogalmat állít elénk: hangzatos (zengő), örvendező, megillető – ez a lélek három jellemvonása, midőn Isten dicséretét zengi. Ahhoz, hogy Szent Tamás gondolatát megértsük, az imádságról szóló fejtegetéseit szükséges fontolóra vennünk. Az ST IIaIIaeq83a13-ban a teljes és tökéletes imádságról írva kifejti, hogy a szóbeli ima esetében még a szentek figyelme is gyakran elkalandozik, amitől szenvednek is. Viszont, ha valakinek ténylegesen az a szándéka, hogy imádkozzon, imája az elme akaratlan vándorlásai ellenére is jó és érdemszerző. A szóbeli imára összpontosító figyelem három fajtáját különbözteti meg Tamás: figyelem a szavak helyes kiejtésére; figyelem a szavak értelmére; valamint figyelem Istenre és az imádságban kért dolgokra – a három közül ez utóbbi a legfontosabb. A dicséret egyébiránt nem más, mint az erény nagyságának tündöklő magasztalása, amely az egész embert az erények iránti csodálatra indítja. Emellett a lélek felemelkedésének három jellemvonása a legfőbb parancsban foglaltakra is utal: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” (Mt 22, 37; vö. MTörv 6,5). Isten szeretete és a dicséret teljessége a szabadságból fakad. A teljes szív – az ember testi valója – Isten lényére, a teljes lélek Isten igazságaira – amelyeket a hit ragad meg és a döntésben válnak teljessé –, a teljes elme (emlékezet) pedig valamennyi érzék és a figyelem Istenre irányítására vonatkozik (ST IIaIIaeq44aa1.5). A figyelem Istenre irányuló szabadságánk jellemvonása az ének, az ujjongó öröm és annak Istenhez illő formája – az alázat –, végül – és ez a legfontosabb – a lélek örömteli önátadása Istennek.
