Az Ibériai-félszigettől egészen a türkmenisztáni Kopet-Dag vonulatáig találkozhatunk vele, persze nem mindenütt, mert élőhelyei a bokorerdővel benőtt, de száraz domboldalak, lejtősztyeppek vagy sziklaszurdokok. A Magyar Boglárka alkalmazkodott a kiszámíthatatlan időjáráshoz. Gazdanövénye, a pukkanó dudafürt (Colutea arborescens) érzékeny a kései fagyokra. Ha a fagyosszentek valóban jeges időt hoznak, a dudafürt nem virágzik, virágrügyei mind lefagynak. A nőstény lepke viszont csak a virágra helyezheti a petéjét, mert a kicsi hernyó, miután beleette magát a már megtermékenyített és rohamosan fejlődő virágba, magával a növény „pukkanó dudafürtjeiben” levő fejlődő magokkal táplálkozik. De van olyan is, hogy aszályos év vagy évek sora veti vissza a növényt a virágzásban. A lepke az ezekből származó gondokat mind megoldja: a bebábozódó hernyóknak áttelelés után közel csak a fele kel ki. A többi jövőre vagy azután. Sőt, van olyan, hogy a báb több mint tíz évig nyugszik, hogy egyszer csak kikeljen a lepke. A Magyar Boglárka – mint oly sok törékeny és szép teremtménye az Atyának – az utóbbi években megritkult. Ennek okát nem igazán ismerjük, a természetvédők is csak találgatnak. Annyi bizonyos, a régi legendás „jolaszos” helyek nagy része még ma is megvan, bozóttal és dudafürttel, de a lepke ezek nagy részéről eltűnt. Lehet, arra vár, hogy kevesebb legyen az autó, a repülő, hogy kicsit csöndesebb legyen a város, és hogy az emberek kicsit jobban szeressék a lepkéket és a virágokat. Akkor megint megmutatja magát, ahogy a virágzó dudafürt körül sebesen repül, és olykor megül egy-egy bokor levelén sütkérezni.
