Minden jó dolog véget ér egyszer, mondja a sokszor megénekelt közmondás. A múlt vasárnapi orkán megtépázta és sárguló leveleitől megfosztotta az utcánkban álló fákat. Ha még lettek volna illúzióim azzal kapcsolatban, hogy milyen évszakban is vagyunk, a betörő metsző szél és a hideg eső most jótékonyan eloszlatták, elmosták azokat. November. Gyász, elengedés, a meleg szobába való begubózás hónapja, felkészülés a téli mozdulatlanságra, a természet tetszhalott állapotára, a rövid nappalokra. Leülünk szemben a mulandósággal.
A hónap legelején két ünnep hívott bennünket arra, hogy szembenézzünk végső sorsunkkal, hogy életünk dolgait nagyobb távlatba állítsuk. Mindenszentek ünnepe azok felé a testvéreink felé fordítja a figyelmünket, akik a hit útján előttünk jártak, és az Egyház meggyőződése szerint Istennél révbe értek. Az egyre hosszabbodó éjszakában mintha megannyi melegen pislákoló mécses volna a jelenlétük. Olykor kihűlő bizalmunkat melegítik föl, borúlátó kedélyünket világítják be. Jó Istennél. Jó volt érte élni, érte küzdeni.
Talán az ő óvó jelenlétüket is megidézik a temetőkben égő gyertyák, amelyek gyógyító fénnyel vonják be gyászunkat, az elvesztett hozzátartozóink, barátaink által hagyott űrt, elvarratlan történeteiket, a bűntudatot, és segítenek ébreszteni a hálát, megtalálni az együtt eltöltött idő értékét, s ráhagyni Istenre azt, amit sem ők, sem mi nem tudtunk lekerekíteni. Halottak napján, amikor szentmisére megyünk vagy a temetőt látogatjuk, az öröknek megélt elváláson túl megmaradó közösséget is ápoljuk azokkal, akik így-úgy fontossá váltak az életünkben. És hittel, a bennünket is váró Istenbe vetett bizalommal tudatosítjuk, hogy eljön az idő, amikor már mi sem itt leszünk, s ez a világ nélkülünk fog előre- menni.
