Fotó: News.va
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ez az utolsó katekézis a keresztény remény témájáról, amely elkísért minket e liturgikus év kezdetétől. Befejezésül a paradicsomról mint reményünk végcéljáról beszélek.
A „paradicsom” az egyik utolsó szó, amelyet Jézus kimond a kereszten, mégpedig a bűnbánó latornak mondja. Álljunk meg egy percre ennél a jelenetnél! A kereszten Jézus nincs egyedül. Mellette jobbról és balról egy-egy gonosztevő függ. Elképzelhető, hogy elhaladva a Golgotán felállított három kereszt előtt, valaki megkönnyebbülten sóhajtott fel, és azt gondolta: végre érvényt szereztek az igazságnak azzal, hogy ilyesféle embereket kivégeztek.
Jézus mellett egy bűnbánó bűnöző is függ, aki elismeri, hogy megérdemelte ezt a borzasztó halálbüntetést. „Bűnbánó latornak” hívjuk, mert a másikkal ellentétben azt mondja: mi azt kapjuk, amit tetteinkért megérdemlünk (vö. Lk 23,41).
A kálvárián, azon a tragikus és szent nagypénteken, megtestesülésének, a bűnösökkel való közösségvállalásának utolsó lépéséhez érkezik Jézus. Ott beteljesedik, amit Izajás próféta az Úr szenvedő szolgájáról megjövendölt: „A bűnösök közé sorolták” (Iz 53,12; vö. Lk 22,37).
És ott, a kálvárián találkozik utoljára Jézus egy bűnössel, előtte is kitárja országának kapuit. Érdekes: ez az egyetlen alkalom, amikor a „paradicsom” szó megjelenik az evangéliumokban. Jézus megígéri azt egy „szegény ördögnek”, aki a kereszten veszi a bátorságot, és a legalázatosabb kéréssel fordul feléje: „Emlékezz meg rólam, amikor országodba lépsz” (Lk 23,42). Nem voltak jótettei, melyeket felmutathatott volna, semmije sem volt, de rábízza magát Jézusra, akit ártatlannak, jónak, magától annyira különbözőnek ismer el (vö. Lk 23,41). Elég volt ez az egyetlen alázatos, bűnbánó szó, hogy megérintse Jézus szívét.
A bűnbánó lator arra emlékeztet minket, hogy milyen a mi Isten előtti igazi állapotunk. Emlékeztet arra, hogy az ő gyermekei vagyunk, hogy ő könyörülettel van irántunk, és hogy lefegyverezzük őt, valahányszor kimutatjuk vágyakozásunkat az ő szeretetére. Kórtermekben és börtöncellákban ez a csoda számtalanszor megismétlődik: nincs olyan ember, bármilyen rosszul élte is életét, akinek csak a kétségbeesés maradna, vagy akitől meg lenne vonva a kegyelem. Isten színe előtt mindannyian üres kézzel jelenünk meg, kicsit úgy, mint a példázatbeli vámos, aki megállt a templom végében imádkozni (vö. Lk 18,13). És ha valaki, amikor életében utoljára vizsgálja meg lelkiismeretét, és ráébred, hogy hiányosságai jócskán felülmúlják jótetteit, nem szabad csüggednie, hanem rá kell bíznia magát Isten irgalmasságára. Ez reményt ébreszt bennünk, ez megnyitja szívünket. Isten apa, és a végsőkig várja visszatérésünket. Amikor pedig a tékozló fiú hazatér és elkezdi megvallani vétkeit, az apa nem hagyja beszélni, bezárja száját egy öleléssel (vö. Lk 15,20). Ilyen az Isten, így szeret minket!
A mennyország nem egy mesebeli hely, nem is egy gyönyörűséges kert. A paradicsom Istennek, a végtelen szeretetnek az ölelése, amelybe Jézusnak köszönhetően jutunk, aki meghalt értünk a kereszten. Ahol Jézus van, ott irgalom és boldogság van, ahol ő nincs, ott hideg és sötét van. A halál órájában a keresztény megismétli Jézusnak: „Emlékezz meg rólam!” És ha senki sem lenne, aki gondolna ránk, Jézus ott van, mellettünk áll. A létező legszebb helyre akar vinni minket. Azzal a kevés vagy sok jóval akar bennünket odavinni, amit életünkben tettünk, hogy semmi se vesszen el abból, amit ő már megváltott. És az Atya házába viszi mindazt is, ami bennünk még megváltásra szorul: egész életünk mulasztásait és hibáit. Egész létünknek ez a célja: hogy minden beteljesedjen és szeretetté alakuljon.
Ha hiszünk ebben, a halál többé nem kelt félelmet bennünk, és abban is remélhetünk, hogy derűsen, nagy bizalommal távozhatunk ebből a világból. Aki megismerte Jézust, már semmitől sem fél. És mi is megismételhetjük az agg Simeon szavait, hiszen egy egész, várakozásban töltött élet után ő is részesült a Krisztussal való találkozásban: „Ó, Uram, most már engedd, hogy szolgád szavad szerint, békében eltávozzon, mert szemem meglátta szabadításodat!” (Lk 2,29–30)
És abban a pillanatban végre már semmire sem lesz szükségünk, látásunk már nem lesz homályos. Nem sírunk már hasztalanul, amiért minden elmúlt; a próféciák is, a tudás is. De a szeretet nem, az megmarad! Mert „a szeretet soha el nem múlik” (vö. 1Kor 13,8).
Fordította: Tőzsér Endre SP
