Fábri Zoltán (eredeti nevén: Furtkovits Zoltán) Budapesten született, 1917. október 15-én. A Ferencvárosban nőtt fel, festőművésznek készült. 1938-ban elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát, de érdeklődése hamar a színészet felé fordult. 1941-ben diplomázott a Színművészeti Főiskolán. A Hunnia Filmgyárhoz került 1950-ben.
Első három filmjének – A vihar (1951), Erkel (1952), Életjel (1954) – elkészülte után országos és nemzetközi hírnévre tett szert a Körhinta (1955) megrendezésével. A történet Sarkadi Imre elbeszéléséből készült, és 1953-ban játszódik a magyar tanyavilágban. Pataki István, csalódva a termelőszövetkezetben, egyéni gazdálkodóként akar boldogulni, ezért elhatározza, hogy egyetlen gyermekét, Marit összeházasítja az ugyancsak az ő példáját követő Farkas Sándorral, „fődet a fődhöz”, ahogyan ez évszázadokon keresztül törvény volt a tanyasi világban. Mari azonban Bíró Mátét szereti, egy fiatal parasztfiút, aki tele van lázongó indulattal, ebben a beszűkült, mozdulatlannak látszó világban szokatlanul hatalmas tervekkel. Máté nem ismeri a korlátokat, sem a szerelemben, sem egyéb vágyaiban. Ki akar törni innen, ebből
a sárvilágból: „Én felrúgom, szétverem, megcsinálom magunknak mindazt, ahogyan élni kell mindnyájunknak ezen a világon!” – fogalmazza meg életcélját. A mindent a racionalitásra építő, az adott élethelyzetbe belenyugvó mentalitás áll szemben a dolgokat jó irányba megváltoztatni akaró tettvággyal. A cím, amely a vásári körhintára utal, a szabadság iránti elementáris vágyat fejezi ki a szédítő sebességű repüléssel, s egyúttal Mari és Máté szenvedélyes szerelmét, egymást mindenben támogató viszonyát. A két fiatal nem ismer lehetetlent, kapcsolatuk sokkal több egyszerű testi vonzódásnál, mély lelki alapokra épül, s így végül legyőzi az eléjük tornyosuló akadályokat.
A Hannibál tanár úr (1956) Móra Ferenc Hannibál feltámasztása című kisregényéből készült. Nyúl Béla Budapest egyik külvárosi gimnáziumában tanít latint az 1920-as években. Feleségével szegénységben, de szeretetben nevelik négy gyermeküket. A tanítást és a nevelést hivatásának tekintő tanár a Hannibál pun hadvezér halálának körülményeiről írt, szigorúan tudományos alapokon álló tanulmánya miatt a jobboldali, fajvédő kurzus céltáblájává válik. Nyúl Béla az igazságot mindennél többre tartja, de ebben a közegben ennek nincs jelentősége. A fényűző, hedonista életvitelt folytató politikai elit és az őt készségesen kiszolgáló helyi vezetők hangzatos jelszavakkal irányítják és uralják a világot fehérben-feketében látni akaró, homogén gondolkodásra fogékony tömeget, felszínre hozva az egyénből a legrosszabb énjét. Ezt a társadalmat a fanatikus, irracionális gyűlölet mozgatja, amely megsemmisítésre ítél mindenkit, aki szembeszegül a hivatalos irányvonallal.
A mozi egyik legmegrázóbb jelenete, amikor az őrjöngő, halálát követelő tömegtől megrettenve a totálisan kiszolgáltatott tanár megtagadja az elveit, és szinte szó szerint megismétli gyerekkori barátja, a mára züllött parlamenti képviselővé vált Muray Árpád demagóg szövegét. Nyúl Béla ekkor szembenéz az őt döbbenten figyelő három kis diákjával, akik elé korábban példaképül állította Epaminondászt, a görög filozófust, aki annyira szerette az igazságot, hogy még tréfából sem hazudott.
Az Édes Anna (1958) Kosztolányi Dezső regényéből készült. A történet a Magyar Tanácsköztársaság bukása után játszódik, 1919 és 1920 augusztusa között. Édes Anna egy tiszta szívű, jóságos fiatal árvalány, aki falun él békességben, egy félárva kisfiút nevelget, és segédkezik a gyermek vak apjának ellátásában. Ám a történelem közbeszól, s miután a kommün megbukik, Édes Anna jellemtelen keresztapja, a házmester Ficsor, hogy jóvátegye, amiért rokonszenvezett a vörösterrorral, rákényszeríti a vonakodó lányt, hogy cseléd legyen a bujdoklásból hazatérő Vizy méltóságoséknál. Édes Anna tele van szeretettel, de ő senkitől nem kap szeretetet. Vizyné mintacselédként mutogatja őt a vendégeknek, de csupán beszélő szerszámnak tekinti, emberi méltóságát sorozatban porba alázza. Unokaöccse, a hedonista életvitelt folytató Jancsi úrfi színlelt kedvességével elcsábítja Annát, majd rákényszeríti, hogy vetesse el a magzatát. A gyáva és nyomorúságos életét mindennél jobban óvó Ficsor pedig megakadályozza, hogy Anna férjhez menjen egy tisztességes és jólelkű iparosemberhez. A sorozatos megaláztatások és helyzetének kilátástalansága miatt Anna személyisége törvényszerűen torzul, és végül meggyilkolja a Vizy házaspárt. Azt, hogy egy alapjaiban jó lélek miképpen szánhatta rá magát egy ilyen végzetes tettre, a film orvos szereplője, Moviszter doktor fogalmazza meg pontosan: „Szeretetlenül bántak vele. Kegyetlenül bántak vele. Cudarul bántak vele.” Moviszter magát humanistának és kereszténynek nevezi. Két olyan fogalom ez, amely tökéletesen hiányzott Édes Anna közvetlen környezetéből, mindazokból, akiktől a sorsa függött.
A Dúvad (1959), csakúgy, mint a Körhinta, ugyancsak Sarkadi Imre elbeszéléséből készült, és szintén paraszti környezetben játszódik, a negyvenes-ötvenes években. Ulveczki Sándor biológiai ösztöneinek élő, féktelen természetű nagygazda, aki természetesnek veszi, hogy senki nem parancsol neki, miként azt is, hogy megszerzi, akit és amit akar. Ivászat, öncélú erőfitogtatások, nők elcsábítása – ez teszi ki a mindennapjait. Rossz tulajdonságait felerősíti, hogy a felesége gyermekükkel együtt meghal a szülésben. A tragédia nem számvetésre készteti, hanem még jobban elmerül a hedonizmusban. Elcsábítja a nála napszámban dolgozó idős zsellér gyönyörű leányát, Zsuzsit, majd amikor megunja, eldobja magától, kárpótlásul egy borjút kínálva neki. Később, amikor a lány férjhez megy a téeszben dolgozó Gál Jánoshoz, akinek egy kisfiút is szül, Ulveczkiben felébred iránta a vágy. Szenvedélyének nem tud és nem is akar parancsolni. Ulveczki valódi szeretetet egyedül a tenyészcsődör lova, Pölöske iránt érez, aki mindenkit ledob magáról, neki azonban készségesen engedelmeskedik. Másoktól is ugyanezt várja el. Megvan benne a magát mások fölé helyező ember gőgje, ami lehetetlenné teszi, hogy bármilyen közösségbe is beilleszkedjen, illetve, hogy eltűrje, ha ellentmondanak neki. Ezért képtelen beletörődni, hogy a már asszony és családanya Zsuzsi elutasítja újbóli közeledését. Ulveczki irracionális, mértéket nem ismerő szenvedélye és uralmi vágya feldúlja egy békésen és szeretetben élő család mindennapjait, és önmagát is elpusztítja.
A Két félidő a pokolban (1961) 1944-ben játszódik egy ukrajnai munkatáborban. A legkülönbözőbb társadalmi rétegekből és okokból hurcolták ide az embereket. A történet szerint a tábor parancsnoksága német kérésre futballmérkőzést szervez a német katonaválogatott és a munkaszolgálatosok között Hitler születésnapjának tiszteletére. Az utóbbiak felkészítésével az egykori híres csatárt, Ónódi II.-t bízzák meg. A munkatábor foglyait megosztja ez az esemény, hiszen a csapat tagjai több ételt kapnak és a bányában sem kell dolgozniuk. Az őrök által naponta megalázott, kiszolgáltatott rabok egymás ellen fordulnak, a táborválogatottba be nem kerültek árulással, gyávasággal vádolják a „kiválasztottakat”. Ám az emberi szolidaritás még ebben a végletekig kitaszított helyzetben is megmutatkozik: amikor kiderül, hogy a zsidó munkaszolgálatos Steiner hazudott, ugyanis nem tud focizni, Ónódi vissza akarja küldeni a bányába, ahol biztos halál várna rá. A csapat azonban egy emberként áll ki Steiner mellett. A mások fájdalma, szenvedése iránt látszólag érzéketlen csodacsatár pedig a sajátjukból ajánl fel jelentős ételmennyiséget az ezt követelő őrnek, hogy ne állítsák haditörvényszék elé az öncsonkítást végző társukat, Liptákot. A komolytalannak ígérkező mérkőzés véres tragikumban végződik, de lelki egységet teremt a sokáig egymásnak feszülő, ám emberi méltóságukat mindvégig megőrző munkaszolgálatosok között.
A Húsz óra (1965) Sánta Ferenc regényéből készült. A középpontban három sorsfordító esemény, az 1945-ös földosztás, az ötvenes évek embertelen kommunista diktatúrája és 1956 áll. Mintha az evangélium végső ítéletre vonatkozó próféciái elevenednének meg. Gyermekkori barátok válnak halálos ellenséggé, a gyilkosságtól sem riadnak vissza, gyerek fordul a szülő ellen. A hatalom betegesen eltorzítja az emberi lelkeket, az erősebb kíméletlenül eltiporja a gyengébbet, s mindig egy magasztosnak nevezett eszmére hivatkozva. A sérelmek generációkon át halmozódnak, nincs megbocsátás, a világban a szemet szemért, fogat fogért elv érvényesül, az utódok hetedíziglen bűnhődnek őseik bűneiért. Az emberi történelem hasonló a hangyák nyüzsgéséhez: ha összeengedik őket, rögtön elpusztítják egymást, elfeledkezve arról, hogy valamennyien ugyanahhoz a fajhoz tartoznak. Egy kis reménysugár, hogy a két egykori jó barát, Balog Anti és Elnök Jóska, miután az 1956-os forradalomban az előbbi rálőtt az utóbbira, aki bosszúból majdnem agyonverte, megnyomorította, végül képesek megbocsátani egymásnak.
A Pál utcai fiúk (1968) Molnár Ferenc regényéből készült. Tizennégy éves gyerekek harcolnak a világot jelentő grundért, egyesek védik, mások meg akarják hódítani. A vezéri szerepre áhítozó Geréb áruló lesz, miután a Pál utcaiak nem őt választják meg vezetőjüknek, hanem a nála ezerszer alkalmasabb Bokát. Vele szemben áll a legkisebb, a leggyengébb fiú, Nemecsek Ernő, akit senki sem vesz komolyan, ám aki a kritikus helyzetekben hőssé magasztosul, s áldozattá válik. Tettének értékét nem kisebbíti, hogy a technicizált világ az úgynevezett fejlődésre hivatkozva kíméletlenül elpusztítja azt, amiért ő az életét áldozta. Előre soha nem tudhatjuk, hogy áldozatunknak, harcunknak van-e értelme. Mindig az adott helyzetben kell döntenünk, hogy melyik úton haladjunk tovább: a sokak által választott széles úton, vagy a csak kevesek által végigjárt keskeny ösvényen. Becsület, bátorság, tisztesség, a közösség mindenekfölötti szolgálata – ezek az értékek jelennek meg a regényben és a filmben egyaránt.
Az ötödik pecsét (1976) Sánta Ferenc regényéből készült, és valószínűleg Fábri legjobb, legösszetettebb filmje. A történet 1944-ben játszódik, a nyilas rémuralom idején. Egy fővárosi borozóban négy férfi – egy órásmester, egy könyvügynök, egy asztalos és a borozó tulajdonosa – azon vitatkoznak, hogyan kell elkészíteni a marhaszegyet. Közben odakint a nyilasok embereket lőnek agyon és tartóztatnak le. A mű alapkérdése, hogy a mindenféle erkölcsi, lelkiismereti aggályokat elvető, másokat irgalmatlanul elnyomó és tönkretevő Timóteusz Takatiki, vagy pedig a neki tökéletesen kiszolgáltatott, fizikailag megnyomorított, de lelkében tiszta Gyugyu szeretnénk-e inkább lenni. Az elméletinek látszó kérdés hamarosan valósággá válik, s a film szereplőinek élesben kell választaniuk a kétféle lehetőség közül. S ez a négy, egyszerűnek látszó ember – noha az özvegy, három gyermekét nevelő órásmesterről már korábban is kiderül, hogy titokban üldözött zsidók gyerekeit bújtatja –, követve lelkiismerete parancsát, a legkilátástalanabbnak látszó, legkiszolgáltatottabb helyzetben is megőrizve méltóságát, nemet mond az embertelenségre, hőssé és áldozattá magasztosul. A film tele van keresztény elemekkel, kezdve a címtől. Szóba kerül, hogy volt-e értelme Krisztus áldozatának, hiszen kétezer évvel megváltó halálát követően a kereszténynek nevezett kultúrkörben emberek húsából és zsírjából főznek szappant. A kereszténység nem hatja át nagy tömegekben az emberek lelkét, ezért ismétlődhetnek meg minden korszakban az ehhez hasonló borzalmak. A négy embert a nyilasoknak feladó fotós tette pedig fölveti azt a kérdést is: van-e bárkinek is joga ahhoz, hogy akár a legjobb szándéktól vezetve, dönthessen mások sorsáról, arra hivatkozva, hogy a szenvedés a legbiztosabb út az üdvösséghez.
Fábri Zoltán a magyar film- és színjátszás legnagyobb alakjaival – Törőcsik Mari, Mezei Mária, Kiss Manyi, Bessenyei Ferenc, Soós Imre, Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Páger Antal, Őze Lajos – dolgozott együtt. Több filmjének ő maga tervezte a díszleteit. Színészként is játszott, Bacsó Péter kultikus politikai szatírájában, A tanúban ő volt Dániel Zoltán, az igaztalanul meghurcolt miniszter.
Véleményünk szerint Fábri Zoltán azt a szerepet tölti be a magyar filmtörténetben, mint az olaszban Federico Fellini, a svédben Ingmar Bergman, a lengyelben Andrzej Wajda, az oroszban Andrej Tarkovszkij. Egyszeri és megismételhetetlen, talán megközelíthető, de el nem érhető hegycsúcs. Fábriban szemernyi illúzió sem volt az ember mértéktelen hatalomvágyát illetően, ami rettenetes dolgokra képes. Ám alkotásaiban ott él a remény is, hogy nincs az a gonoszság, ami véglegesen kiirthatná az emberből a teremtése pillanatában lelkébe ültetett jónak a csíráját.
