Lukács tudósítását Heródes kérdése – vajon ki lehet Jézus? (vö. 9,9) – és Péter vallomása – „az Isten Fölkentje vagy” (9,20) – közé illeszti. A szerkesztés révén világossá válik perikópánk krisztológiai jelentése. Az evangélista e jelentést még azzal is hangsúlyozni kívánja, hogy a forrásul használt Márk szövegében (6,30-44) figyelmen kívül hagyja a pásztorra emlékeztető vonásokat („kipihenni” a fáradalmakat, „mint a juhok pásztor nélkül”, „zöld gyep”: vö. Zsolt 23). Mindezt nyilván azzal a szándékkal teszi, hogy Jézusban kevésbé a „misszionárius” pásztort mutassa be, mint inkább a tanítót és gyógyítót (vö. 9,2.11). A küldetésből (9,1-6) visszatért apostolok „mindenről beszámoltak” neki (9,10), aki ezek után „elvonult velük egy csöndes helyre”. De mégsem maradtak egyedül, mert a nép utánuk sereglett. Jézus szívélyesen fogadja az embereket. Isten országáról beszél nekik, és meggyógyítja a betegeket. „Amikor a nap már hanyatlani kezdett” (vö. 24,29: az emmauszi tanítványok kérése: „Maradj velünk, mert esteledik és a nap már lemenőben van…”), a tizenkettő arra kéri Jézust: engedje útjára a népet, hogy élelmet és szállást keressen a környék falvaiban és tanyáin. Arra is felhívják a Mester figyelmét, hogy a vidék elhagyatott és magányos (eremosz, puszta). Az aggodalmaskodó hangra meghökkentő válasz érkezik: „Ti adjatok nekik enni.” A tanítványok azonban csak szegényes útravalójukra tudnak hivatkozni, az öt kenyérre és a két halra. Javaslatuk, hogy vegyenek ennivalót a mintegy ötezer ember számára, egyszerűen megvalósíthatatlan. Erre Jézus azt az utasítást adja nekik, hogy telepítsék le a tömeget ötvenes csoportokban. Majd fogta az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, áldást mondott, megtörte a kenyeret, azután szétosztásukat a tanítványokra bízta. Az egész jelenet ihlető „mintája” az Eucharisztia alapításáról szóló tudósítás (22,19). Jézus egyfelől Mózesre emlékeztetve úgy mutatkozik be, mint a csodás manna eszkatologikus (végidőkbeli) ajándékozója, másfelől pedig úgy, mint az egyház eszkatologikus (végidőkbeli) ünnepi lakomájának szerzője. A „tanítványok” (14-16) húsvét után a gyülekezetek eucharisztikus ünnepeinek vezetői („elöljárói”). Az egyház eucharisztikus közösségébe „mindenki” befogadásra lelhet, „mindenki” meghívást kap, „mindenki” hivatalos, hogy Jézus követésében csillapodjék éhsége, hogy meglelje élete értelmét, hogy kiteljesedjék egzisztenciája. Az Eucharisztia így lesz szeretetlakoma, amelyen vasárnapról vasárnapra – az Úr napján – újra meg újra felizzik bennünk a sokszor bizony fájdalmasan szemünk elől tévesztett kettős, de mégis egy szeretet: Istené és az emberé. Úrnapján hálás szívvel gondolunk arra, hogy ünnepi asztalunkon a kenyér és a bor színében Jézus bennünket is bőségesen megajándékoz. Pazarul, nagy-nagy ajándékozó kedvvel: halálának és feltámadásának gyümölcsével: önmagával, „mindvégig hűséges” szeretetével (vö. Jn 13,1).
