Fotó: Székesfehérvári egyházmegye
Nehéz idők tanúja az ötvennégy évi papi szolgálatot maga mögött tudó Brückner Ákos Előd OCist atya. Háború, bombázás, ministrálás a repesz szaggatta templomban, papi elköteleződés az üldöztetés idején, szerzetesi közösségi élet a katakomba-létben, káplánként eltöltött évek egy zsellérfaluban, kilencesztendei szolgálat spirituálisként a kommunista elnyomás alatt, de már a II. vatikáni zsinat utáni megújulásban, tizenhárom éven át tartó közösségépítés egy bányászfaluban, iskolaépítés és részvétel a rend életének újraindulásában a rendszerváltás után Budapest-Szentimrevárosban, s hetvennyolc évesen beilleszkedés egy új város, egy új iskola és új közösség életébe. Mindez osztályrésze volt a ma 84. életévében járó pap, ciszterci szerzetes életének. „Az ember kénytelen nyitni. Szeretünk elaludni és a társadalom után sompolyogni. Pedig időben kell lépnünk, a jövőt is szemmel tartva, mindig figyelemmel arra, hogy mi van előttünk.” Ákos atya életét ma is áthatja a lelkesedés és a lendület. Ahogy papi jelmondatáról beszél – „Hűséges az Isten” –, ugyanaz a tűz sugárzik a szavaiból, amit szentelésekor, 1963-ban érezhetett, ám ma már egy hosszú szolgálat tapasztalatait, egy egész élet bölcsességét is magáénak tudhatja. „Isten mindig helyzetbe hoz. Ma például úgy mentem órára, hogy éjszakába nyúlóan dolgozatot javítottam. Fáradtan kezdtem a napot, de a Jóisten mindent a kezemre adott, és túllendített az akadályokon. Bámulatos a Szentlélek szeretetében élni. Keresem a hogyant, s az imában megkapom az útmutatást. Éjszaka megfogalmazom a kérdést, és reggelre ott van a fejemben az ötlet. Ajándékba kapom.” Ákos atya hittanár a székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnáziumban. 2011-ben került a városba. A budai Szentimreváros közösségét hagyta el akkor, ahol huszonkét éven át szolgált. Ott is nőtt fel, már gyermekként ott szívta magába a ciszterci lelkiséget. Ákos atya mostani szolgálatában is a feladatokra koncentrál. „Óriási itt a szándék a fiatalok művelésére, gyakoriak a nagy találkozások, a kivételesen jó események. Templomunk, a Nagyboldogasszony-templom szerényebb jelentőségű. Több templom osztozik a belvároson. A mi területünk kicsi, és alacsony a hozzánk tartozó lakosok száma, de törekszünk arra, hogy igényes pasztorációt végezzünk. Fontos számunkra a gyóntatás, a képzés és a katekumenátus is.”
Ákos atyát tanárként és plébánosként is foglalkoztatja, hogy a transzcendencia iránti érdeklődés hogyan köthető össze az ember mindennapi életével. „Az evangélium élhetőségét kell megmutatni. Szellemi alapozást adni, és példát arra, hogyan válthatók életre ezek az ismeretek. Tanárként szabadabb és kreatívabb lettem, mint azelőtt voltam, a tanterv is lehetőséget ad erre. Igyekszünk széppé tenni a miséket, közösségben ünnepelni, és helyzetbe hozni a gyerekeket, mert csak az lesz maradandó a számukra, amiben tevőlegesen is részt vehetnek. A kultúrán keresztül is Istent szolgáljuk, vidáman, de méltó módon. Törekszünk arra, hogy megszólítsuk a szülőket is. Vallási szempontból ők vannak a legnehezebb helyzetben” – mondja.
Ahogyan a munkájáról beszél, szavaiból érezhető az ember és élethelyzete iránti nagy megértés, ugyanakkor a hívekkel szemben támasztott elvárás is. „Meg kell mutatnunk, hol van a határ és hol van az út – ez a feladatunk. Mindennek forrása, hogy meghallgatjuk és megértjük egymást. Ismernünk kell a másik ember kérdéseit, problémáit, de át is kell adni valamit, mederbe terelni a gondolkodást. Az élet szervességét kell elősegítenünk, és tisztán láttatnunk az összefüggéseket.” Ákos atya hittanárként a kapcsolatot, a tanítványai iránti empátiát és figyelmet tartja a leglényegesebbnek. Vallja, hogy nagy szükség van a rugalmasságra, amely a mai felpörgetett életben lehetővé teszi a váratlan események megfelelő kezelését.
Istent keresed-e? – ezt a kérdést teszi fel magának minden helyzetben. Meggyőződése, hogy a „Jézussal való kapcsolaton múlik minden. Az egyházszeretet is ebből következik.”
Ez a szemlélet vezette őt akkor is, amikor 1967 és 1976 között spirituális volt a győri szemináriumban. „Arra törekedtünk, hogy megragadjuk a pap Krisztusban gyökerező lényegét, s a szolgálatot Jézus barátjaként vállaljuk.” Nehéz idők jártak akkoriban. „Zárt ajtók mögött éltünk, és nagy volt rajtunk a nyomás, ugyanakkor az Egyházban mindenfelé érezhető volt már a II. vatikáni zsinat hozta hatalmas fordulat. A papság helyzete bizonytalan volt, sokan feladták a hivatásukat, ez a zűrzavaros állapot ugyanakkor tisztulást is hozott. Az akkori növendékek ma a Nyugat-Dunántúl vezető papjai.”
A II. vatikáni zsinat szellemisége vezérelte Ákos atyát akkor is, amikor bányalelkészként szolgált Tatabánya-Óvárosban. „A zsinat a kommuniót – a hívek és a részegyházak Krisztusban megvalósuló egységét – helyezte a középpontba, miközben a társadalomban éppen szétrobbantották a közösségeket. Mi arra törekedtünk, hogy közösséget alkossunk, és higgyünk abban, hogy valóban összetartozunk.” Ebben a szellemben éltek: zarándoklatokra jártak, táborokat tartottak, gyönyörű karácsonyestéket töltöttek együtt, közösen szilvesztereztek, bibliakört alakítottak, előadókat hívtak meg maguk közé. Kórusok vendégeskedtek náluk, és még egy könyvbarát klubot is létrehoztak.
Ákos atya ezt a tevékenységet igyekezett folytatni akkor is, amikor 1989-ben Budapestre helyezték, a Szent Imre-plébániára, ahol „az eleven múltból virágzott a közösség. Rengeteget szenvedtek, de kitartottak. Az volt a dolgom, hogy számon tartsam a közösségeket, és bekapcsolódjak az életükbe. Az emberek nem várják el, hogy mindenbe belekotnyeleskedjünk, de az élő kapcsolat nagyon fontos számukra” – vallja.
Ákos atya ciszterci szerzetesként ma is rendi közösségben él. Hét testvére volt, így már gyermekkorában megtanulta, milyen fontos az egymásra figyelés. Székesfehérváron is a rendi közösség összetartásán munkálkodik. „A megújulás időszakát éljük, igyekszünk a korábbiaknál is jobban elfogadni egymást. Fontos, hogy valódi közösséget alkossunk, hogy jól érezzük magunkat és támogassuk egymást, főként azért, mert így eredményesebben, örömtelibben tudunk adni és a jövőt építeni.”
