Az ordines szó olyan liturgikus könyveket jelent, amelyek mindenekelőtt az istentiszteleti cselekmények leírásait és néhány rubrikát tartalmaznak. Valójában tehát nem mások, mint a liturgia menetére vonatkozó „rendezői utasítások”, szerep- és forgatókönyvek, amelyekből a szolgálattevők részletesen megismerhetik az adott szertartással kapcsolatos teendőiket.
A szentmise imaszövegeit tartalmazó libellik gyűjteményeihez hasonlóan a római egyházban különböző szertartásrendeket, ordókat is összegyűjtöttek, amelyeknek egy-egy lemásolt példányát később különböző, északabbra fekvő országok zarándokai, püspökei vagy szerzetesei magukkal vitték, hogy hazájukban is megismerjék és használják azokat. Ezeket a Rómából származó, a pápai udvar liturgikus szokásait leíró gyűjteményeket azután az esetek többségében egyszerűsíteni kellett, vagy éppen jelentős bővítésre szorultak, hogy új hazájukban is alkalmassá váljanak a püspöki vagy plébániai liturgikus használatra.
Az Ordines Romani ilyen szertartásrendek gyűjteménye. Közöttük találhatók olyan, a VIII. századból való ordók, amelyek a római szertartások ősi, tiszta állapotát tükrözik, mások pedig a frankhonbeli liturgikus szakértők által kibővített kevert szertartásrendek.
Az Ordines Romani lapjain különböző rituálékat rögzítettek. Megtaláljuk köztük az egyes szentségek kiszolgáltatásának leírását, a császárkoronázás vagy a templomszentelés szertartását, a temetés, sőt akár a kolostori étkezések rendjének leírását is.
Az ordók története rávilágít a liturgikus gyakorlat azon – a könyvnyomtatás elterjedését jóval megelőző – időszakára, amelyben az egyes egyházi közösségek a sikerültebb imaszövegeket összegyűjtése és megosztása mellett a szertartások végzésének módját is egy általánosan elfogadott, lehetőleg ősiségében kiemelkedő jelentőségű liturgikus központ hagyományai alapján akarták alakítani. E törekvés oka az egységes ünneplés kifejezőerejében, a hagyományozás értékőrző voltában, valamint a hittartalmak felelős őrzésére és továbbadására irányuló elkötelezettségben keresendő.