Rendkívül gyors lefolyású, gyógyíthatatlan betegségben, április 19-én, hatvanhét éves korában elhunyt Schwajda György író, a Csiky Gergely Színház igazgatója, aki nemcsak írói, hanem „színházcsinálói” múltja miatt, s az új Nemzeti Színház építésének kormánybiztosaként is beleírta nevét a magyar színháztörténelem „historia domusába”. Egyik barátja, Selmeczi György zeneszerző nem véletlenül fogalmazott úgy: „Schwajdát az Isten is színházigazgatónak teremtette.” Különös karizmája volt, hiszen azon túl, hogy színházat épített – szó szerint és átvitt értelemben is –, kiváló rendezőket és színészeket képes volt magához vonzani rövidebb-hosszabb időre. Elég, ha csak arra utalunk: a világ első öt rendezője között emlegetett Anatolij Vasziljevvel is többször együtt dolgozott, mint ahogy a Kossuth-díjas Törőcsik Mari sem adott soha kosarat neki. Mi több: sikerült rávennie a Nemzet Színészét – miután az átkacsintott Thália Styxen túli birodalmába – hogy itt, a kaposvári deszkákon, a Naphosszat a fákon című darab főszerepében térjen vissza a pályára, s fogadja a közönség tapsszavát… 2008-ban, még amikor kinevezték volna a többmilliárdos rekonstrukció előtt álló kaposvári színház élére, a város polgármesterének nekiszegezték a kérdést, miért éppen a Schwajda, azért, mert jobboldali? A megyeszékhely első embere így válaszolt: „A legjobbat akartam.” A színházigazgató is a legjobbat akarta. Ahelyett, hogy hatvan felett csak az írásnak szentelte volna az idejét – ellenségei minden bizonnyal ezt szerették volna –, elvállalta a felkérést, s a vele járó örökös ingázást. Szolnok és a Nemzeti után megérkezett Kaposvárra, ám átlátva a színház viszonyait, gyorsan rádöbbent: nem különösen szívderítő a helyzet. Rendkívül megosztott a társulat, s a régi, már jó ideje másutt játszó, neves színészek egy része is ellenszenvvel viseltetik iránta, mi több, interjúkban idézik az elmúlt évtizedeket; arra utalva: bezzeg akkor fogalom volt a kaposvári színház… Schwajda nem foglalkozott az intrikával, a múlttal – bár lelke mélyén minden bizonnyal bántotta a támadássorozat –, hanem a jövőről álmodott. Az eke szarvára téve kezét, folyamatosan egyeztetett a rekonstrukcióról az építészekkel. Tárgyalt, érvelt, lobbizott az anyagi háttér előteremtéséért, hiszen ígéret ide vagy oda – hiába hangzott el a korábbi igazgató, Babarczy László búcsúztatóján is, amikor Znamenák István vette át a stafétát egy évre, hogy meglesz a rávaló – nem kezdődhetett el a felújítás… Időközben gazdasági társasággá alakult a színház, amelynek színpadán – mint mindenütt – erőteljesebb és gyengébb produkciókkal egyaránt találkoztunk, mint ahogy korábban is, de Schwajda ki tudta mondani az évadzáró társulati ülésen: tévedtünk, rosszul mértük fel a közönségízlést, s a népszerűnek hitt operett, A cigánybáró nem aratott nagy tetszést. A meglehetősen ironikus Rátóti legényanya és több dráma írójával, számos mű színpadra alkalmazójával és rendezőjével – aki huszonhárom évesen országos pályázaton nyert a Bohóc című darabjával –, kaposvári ittléte során többször találkozhattam, s televízió előtt is faggathattam. Lapunknak 2008 karácsonyára adott interjújában azt mondta a színidirektor: „A színház az a műfaj, amelynek fő témája az erkölcs. A direkt politizáló színházban nem hiszek; jóllehet a hatvanas és a hetvenes években volt ebből része Szolnoknak és Kaposvárnak is. Mi nem politizálunk, hanem az erkölcs oldaláról nézzük a politikát, s azt, hogy a politikus etikus-e. A színház, a dráma mindig azt vizsgálja, nem haladta-e túl az élet a megrögzött törvényeket, és az erkölcs, a jóság, a tisztaság összhangban van-e egymással. A nézőknek nem kell vájtfülűeknek lenniük, hiszen a színpadról egyszerre akarunk üzenni a legegyszerűbb és a legolvasottabb nézőknek.” E művészi ars poetica jegyében tette a dolgát, „és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált…” Még betegsége elején is, ám az Égi rendező leengedte a függönyt… Halálát követően, fényképe mellett gyertya égett a színház előterében, s apró mécsek gyúltak emlékére. Nemcsak a kaposi teátrumban, hanem a szívekben is, szerte az országban. Hamvait a kaposvári Keleti Temetőben ravatalozták fel, április 29-én, délután a Nemzeti Színház előtt köszönhettek el tőle tisztelői. Schwajda György fényképe s urnája előtt állva megelevenedik előttem alakja, széles mosolya, felvillannak gesztusai, kópés évődése Törőcsikkel, Vasziljevvel, de az igazgatói pályázatában megfogalmazottak is felidéződnek, amelynek hevenyészett változatát megkaparintotta egy buzgó nyugdíjas magyartanár, hogy helyesírási és stiláris hibákról értekezzen gusztustalan jegyzetében. Pályázatában úgy fogalmazott, hogy „a színház egyszerre templom és játszótér. Templom, mely nemcsak arra szolgál, hogy ostorozza nézőit, hanem arra is, hogy a maga sajátos eszközeivel felmutassa a fenségest, a hősiességet, a tragikumot, az erkölcsöt, a szánalmast éppúgy, mint a nagyszerűt. S játszótér azért, mert mi másra építene, mint az emberben élete végéig meglévő játékosságra, hiszen mi másért ülnének be estéről estére meglett, komoly emberek, és hinnék el nekünk, hogy hol királyok, hol koldusok vagyunk, ha nem lenne meg bennük az a vágy, hogy együtt játsszanak velünk?”
A játéknak most vége szakadt. Az életmű befejeztetett. Nyugodjon békében!
