A protestáns többségű kisváros, Mezőberény ezerkétszáz lelkes katolikus közössége a rajongásig szereti kilencvenhárom éves lelkipásztorát. A Schütz Antal keze alatt doktorált idős papnak nemigen nyílt lehetősége előrelépésre sem tudományos tekintetben, sem a hierarchia grádicsain: két világrontó diktatúrával nézett farkasszemet megfélemlített nyája védelmében, ma pedig a konzumitás és a relativizmus térhódítása ellen emeli föl szavát – halkan, ám megalkuvás nélkül.
– Papi életem első, felejthetetlen élménye volt az Eucharisztikus Kongresszus. Akkora embertömeg gyűlt össze, hogy engem a rendőrök adtak kézről kézre a sokaság feje fölött, hogy elfoglalhassam a gyóntatószéket. Háromszáz pap áldoztatott Pacelli bíboros – a későbbi XII. Piusz pápa – miséjén. Akkor, ott azt hihette az ember: ez valóban keresztény Magyarország.
Csakugyan az volt? Menynyire voltak erősek a lelki gyökerek egy nemzetben, amely egymás után két diktatúra jármába hajtotta a fejét?
– A fölemelő élményt hamar követték a szomorú tapasztalatok. Először is a nyilasok borzasztó mértékű népszerűsége – főleg a civil tömegek közt, de bizony itt-ott a papság körében is! Sokan úgy tekintettek Hitlerre, mint valami megváltóra, és ha az ember azt merészelte mondani: ez az ideológia éppolyan veszélyes, mint a sztálinizmus, megvetően tekintettek rá. Be kell látni, nem voltak eléggé erősek a lelki gyökerek: a „keresztény Magyarország” nem élte eléggé mélyen, eléggé imádságos szívvel a kereszténységet.
A szegedi szeminárium fölkészítette növendékeit arra, hogy a torlódó viharfelhők árnyékában is rendíthetetlenül hirdessék „a diadalmas világnézetet”, Krisztus győzelmét a pokol erői fölött?
– Igen! Nagyszerű jezsuiták neveltek bennünket: páter Kerkai, páter Hunya… Az ott kapott útravaló nagyon hasznosnak bizonyult. Az orosz megszálláskor például káplánként egyedül maradtam a szarvasi hívekkel… Engem hiába fenyegettek, éppúgy nem hagytam föl a szolgálattal, mint ahogyan a csendőrök fenyegetései sem rettentettek vissza, amikor a zsidók védelmében léptünk föl korábban.
Milyen érzés egy papnak, ha pár évvel korábbi lelkes hittanosai, vagy házaspárok, akiket ő esketett, lesütött szemmel mennek el mellette az utcán?
– Egyesek át is mentek a túloldalra… Ugyanakkor voltak olyanok is, akik, nem váltak megalkuvóvá. Egy jó emberemtől például mindig tudtam, ha a rendőrség szemmel tartott, olyankor nagyon óvatos voltam. És – miközben körülményeim csüggesztően alakultak – nagyszerű lelki művek épültek: az akkori szarvasi fiatalokkal például még ma is őrizzük a lelki köteléket. Ez tartotta bennem a lelket, amikor békepapnak kellett volna állni, és engem büntetésből egyik helyről a másikra helyezgettek az ÁEH utasítására. Szegény jó Hamvas püspök egyre csak szabadkozott, hogy tehetetlen velük szemben. „Kiveszek a MÁV-tól egy vagont, ne kelljen annyit költözködni” – mondogattam akkor, hogy megvigasztaljam híveimet – és magamat. Istennek hála, a szentelésemkor választott gondolat – „Jézus Szíve! Bízom Benned!” – mindig megsegített.
Hallottam olyan véleményt börtönviselt papoktól, hogy keresztény kitartásunkat megedzik a próbatételek. Igazuk volt?
– Ez így van! A komoly lelki életen nem fognak ki a megpróbáltatások. Debrecenben titokban, civil ruhában látogattuk a betegeket, amit szigorúan tiltott a kórházi szabályzat. Soha egyetlen ápolónő vagy orvos nem adott föl minket, pedig az orvosok között volt kettő, akikről tudtuk, hogy meggyőződéses kommunisták. Egy beteg riadóztatta a kórházvezetést… Egyszer egy nő szólított meg az utcán: „Tisztelendő Úr! Egy ávós tiszt felesége vagyok. A tizenöt éves lányom haldoklik. Könyörgök, lássa el szentségekkel.” Megtettem. Máskor egy falusi asszony kérlelt, áldoztassam meg a kisfiát, aki balesetet szenvedett. Mire a kórházhoz értem, hozta az írásos kérelmet, ami akkor kötelező volt, és persze mindenkit elrettentett attól, hogy papot hívjon beteg hozzátartozójához. Ennek a bátor falusi asszonynak hála, a végén az egész kórterem kérte, hogy áldoztassam meg őket…
Hetven papi esztendő a huszadik században bizonyára egyként acélozta meg a lelkipásztor keresztény, magyar és humánus küldetéstudatát. Bizonytalan jelenünkben melyik identitásunk forog a legnagyobb veszélyben?
– Mind a három! A nyílt diktatúrák, ahol bitófák állnak, kegyetlenebbek, de a közöny és a lelki sivárság diktatúrája veszélyesebb! Nagyváradon születtem, így végigéltem a magyarság hányattatásait a románok alatt, a nyilasok alatt, aztán a kommunizmusban – és most sem nézhetek végig lelki nyugalommal a magyarságon. Ami 2004. december 5-én történt, az a legnagyobb tragédia, amely egy nemzet körében megeshet. Akármerre tekintünk: erkölcstelenség és züllés mindenfelé. Napról napra fogynak a hitvalló keresztények. Nem látszanak jelei annak, hogy a magyar kereszténység évszázados keresztútja a vége felé járna! Ennek ellenére erősen hiszek abban, hogy Isten nem hagy magunkra bennünket! Ugyanakkor azt is tudnunk kell: hiába várjuk az ő segítségét, ha mi vissza nem térünk hozzá.
