Pedig a címe (Meglopott iskolák) nagyon is izgalmasnak ígéri. És arra gondoltam, hogy nem is oly rég érdeklődtem tanítványaimtól, olvasták-e a jövőre százéves Radnóti Miklós eklogáit, mire kiderült, hogy sokan egyáltalán nem találkoztak a költő műveivel, „nem volt rá idő”… Szóval nem jutott idő arra, hogy egy európai rangú magyar íróval foglalkozzanak. Olvasom a miniszterelnök ígéretét: jövőre jobb lesz! Mintha már hallottam, olvastam volna ilyesmit. Szembesültem a nyilatkozó pontjaival, korábbi reformelképzeléseivel. Csak azt nem érzékelem, mi valósult meg ezekből a reformokból, egyáltalán megvalósult- e bármi is. Ennek taglalása azonban messzire vezetne. Térjünk vissza az iskolaügyhöz, amely – a finn példa ezt mutatja – a jövő gazdagításának záloga, s amelyről a kiváló matematikaprofesszor azt állítja, meglopták.
A válaszoló életútja sem akármilyen. De azok a jelenségek és tények, amelyek a globalizmus néhány „gyöngyszeme” nyomán szivárognak az oktatásba, tragikusak. Mondhatnám ezeket akár tragikomikusnak, ha nem a gyerekeinket és unokáinkat nyomorítanák velük. Központi felvételi vizsga a négyosztályos gimnáziumban. Az anyanyelvi feladatlap első kérdése: „Felelj úgy a kérdésekre, hogy értelmes szavakat kapj!” Az első ilyen kérdés: „Mitek?” (Nem tévedés: MITEK? A feladat megkönnyítésére két betű is szerepel: re.) A helyes válasz: „retek”! Szégyenkezve kell bevallanom, hogy hosszú percekig gyúrtam volna az agyamat, míg rájöttem volna a helyes válaszra, amely – az illetékes szerint – a felvételizők számára nem jelenthet nehézséget. Inkább a professzor véleményével értenék egyet: „A globalizmusnak nagyon kellenek az olyan emberek, akik hajlandók a velük begyakoroltatott véleményeket bármilyen összefüggésben értelmetlenül felmondani.” Vagy még egyértelműbben: „A gyerekek értelmesek. Bűnös dolognak tartom, hogy ítélkezésre jogosított felnőtt emberek fordítási és fogalmi tévelygéseit zúdítsák rájuk, és azok megértését kérjék számon tőlük.”
Mindezt a logikában, a világos ítéletalkotásban igazán jártas, kiváló matematikus mondja. Mert hogy én sokszor bíráltam az előző kurzusnak a magyar irodalmat megcsonkító, sorsfordító alkotókat kilúgozó intézkedéseit – azt lehet szakmai elfogultságnak minősíteni. De ha egy ekkora tekintély állítja, hogy „a közoktatás igen súlyos válságba került. A kétszintű érettségi csak egy a sok közül…, ez a válság nem egyetlen kormányzati ciklus terméke, legfeljebb az előidézés mértékében lehet különbségeket észlelni” – akkor nagy a baj. Az itt elmondottaknál alighanem több és keményebb bíráló szót érdemelne a felsőoktatás, és az ott bevezetett bolognai modell. De talán ennyi is elég, hogy fájdalmas hiányérzetünk támadjon a finn „csodára” tekintve, az ottani és a honi oktatás lehetőségeit mérlegelve. Szívesen készítenék olvasóinknak feladatlapot. „Egészítsük ki a következő kifejezést: „Hozzá nem…” Könnyítésül ez szerepelne: „értés”. De hogyan lesz így távlatosan „jobb”?
