Fotó: Lambert Attila
Jót tenni, és azt jól tenni – hirdeti március 5-e óta Istenes Szent János szobra a pilisvörösvári Szent Erzsébet Otthon parkjában. A Betegápoló Irgalmasrend fenntartásában működő intézmény szoborállítással tisztelgett a kiszolgáltatottakat – betegeket, öregeket, sérülteket, hajléktalanokat – vendéglátó szeretettel befogadó és ápoló rendalapító előtt.
A Szent Erzsébet Otthon (teljes nevén Szent Erzsébet Otthon Társaság Idősek Otthona – Ápolási és Gondozási Központ) parkjában immár három szobor áll, hiszen ősszel itt helyezték el a Manhertz Erzsébetet, illetve a Mindszenty József bíborost ábrázoló alkotásokat is. Manhertz Erzsébet személyében alapítójára tekint vissza az intézmény. A pilisvörösvári születésű, szerzetesi élete miatt Kanadába kényszerült „Sister Elisabeth” a Jézus Szíve Társasága tagjaként kidolgozta és Kanadában elindította az idősgondozás többszintű modelljét, majd a Szent Erzsébet Otthon létrehozásával 1993-ban Magyarországon, Pilisvörösváron is meghonosította azt. 2014-től a Betegápoló Irgalmasrend fenntartásába került Istenes Szent János öröksége.
A szoboravatásra Sas D. Gyula az intézmény vezetősége nevében meghívta az irgalmasrend tartományfőnökét is, az alkotás megáldására pedig Kozma Imrét, a Betegápoló Irgalmasrend magyarországi elöljáróját, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnökét kérte fel.
A négy ország – Ausztria, Csehország, Magyarország és Szlovákia – rendi közösségeit összefogó osztrák provincia elöljárója, Frater Joachim Mačejovský OH magyarországi testvérek kíséretében érkezett Pilisvörösvárra. „Örömmel jöttem, hogy Istenes Szent János március 8-i emléknapjának előestéjén ünnepeljünk” – mondta.
Kozma Imre OH beszédében a rendalapítóra, az újkori gyógyítókultúra előfutárára emlékezett. A szent üzenetének aktualitását hangsúlyozta: Ha Európa egyik meghatározó gondját, a népesség elöregedését nézzük, megértjük a hospitalitás lelkiségének fontosságát. Az ember a betegségében válik a legkiszolgáltatottabbá, különösen időskorban. Életem utolsó szakaszában lesz-e mellettem valaki, aki segít, aki meghallgat majd? – ezzel a kérdéssel mindenkinek szembesülnie kell az élete során. A betegség, különösen a tartóssá váló időskori egészségvesztés kiszakítja az embert az addigi életéből, otthonából, családjából. Ezekhez az emberekhez érzett magában küldetést Istenes Szent János a XVI. és Manhertz Erzsébet SJC a XX. században. Örökségük szellemében immár csaknem huszonöt éve működik a Szent Erzsébet Otthon Pilisvörösváron.
Az idősgondozás Manhertz-elve a gondozás és ápolás többszintű rendszerét valósítja meg egyetlen intézményen belül. Aktív nyugdíjaskortól a nyugdíjasházban – Pilisvörösváron huszonöt önálló házban és háromszobás apartmanokban – fogadják az időseket. Egészségi állapotuk gyengülésével nővéri és orvosi segítséget kaphatnak a gondozási intézetben, ha pedig szakápolásra szorulnak, akkor az ápolási intézet szolgáltatásait vehetik igénybe.
Raduj Klára férjével 2010 óta él az egyik nyugdíjasházban. „Úgy jöttünk ide, hogy jól fogjuk érezni magunkat. Mára otthonunk a Szent Erzsébet. Sokat jelentenek számunkra a hitgyakorlás lehetőségei, a napi szentmisék, a bibliaórák, a lelkigyakorlat, a szentgyónás” – sorolja, és azt is elmondja, hogy a szentmisén kántori szolgálatot látnak el a férjével, s az otthonban tartott előadások technikai hátteréről is ők gondoskodnak.
László Vilmosné mindössze egy éve él a gondozási intézetben, de mára a mentálhigiénés csoport nélkülözhetetlen munkatársává vált. Naponta hívják a lakókat különböző foglalkozásokra: a hitélet mellett az irodalom, a zene, a filmvetítés és a kézműves alkalmak értelmes elfoglaltságot kínálnak számukra. László Vilmosné azután döntött az otthonba költözés mellett, hogy eltemette férjét és gyermekét. Az élteti, hogy „ott legyen, ahol szükség van rá”. A korábban kardiológusként dolgozó idős asszony mindenütt segít, ahol csak tud: eljuttatja a foglalkozásokra a mozgásukban korlátozott lakókat, szervez, meghallgat, ha kell, öltöztet, kiszolgál. Megtalálta a helyét.
Frater Joachim Mačejovský OH az októberi kettős szoboravatásra is ellátogatott az intézménybe, így ismerősként érkezett Pilisvörösvárra. Nagyon fiatalon köteleződött el a hivatása mellett: „Krisztus követésében a betegágy mellé szeretnék állni. A kórházban megtapasztalhatom, hogy ha csak egy pohár vizet adok valakinek, azzal is jót tehetek. Mindennap boldognak érzem magam ettől a szolgálattól.”
Az általa vezetett provinciához ma négy országban élő negyven testvér tartozik. Mintegy nyolcezer-egyszáz munkatárssal közösen huszonhárom intézményt tartanak fenn. A számok mutatják, milyen gyökeres változáson ment át a rend. Korábban a szerzetesek maguk végezték az összes feladatot: gyógyszertárat működtettek, ellátták a betegeket, főztek és takarítottak. Az idők során aztán megfogyatkoztak a testvérek, és egyre nagyobb ellátóintézményekre lett szükség. „Örömmel mondhatom, hogy a világi munkatársakkal együtt ma is képesek vagyunk hordozni alapítónk szellemiségét. A testvérek feladata, hogy Istenes Szent János karizmájának letéteményeseiként megéljék és példaként állítsák mások elé a keresztény vendégszeretet, a hospitalitás eszményét, és átadják azt a velünk együtt dolgozónak, hogy a szolgálatban együtt jelenítsék meg. Ma is ugyanaz a küldetésünk, mint kezdetben volt, és szoros együttműködésben dolgozunk. Számunkra Istenes Szent János a példa, az az ember, aki úgy vállalta a betegek szolgálatát, hogy nem kérdezte, ki a másik: beteg, idős, szellemi sérült vagy prostituált. Ő mindenkiben csak a szükséget szenvedőt látta, nem szónokolt, nem okoskodott, hanem cselekedett. Tette ezt egy olyan korban, amikor nem nézték ezt jó szemmel. Sőt, bolondnak tartották, amiért olyanoknak segít, akik senkinek sem voltak fontosak. Napjainkban nekünk már jóval több eszköz áll a rendelkezésünkre ehhez a segítőszolgálathoz” – fogalmazta meg a ma feladatát az elöljáró.
Az osztrák provincia immár négyszáz éve létezik, és jelentős fejlődésen ment át: a kor követelményeinek megfelelően korszerűsödtek intézményei. „Jót tenni és azt jól tenni – hirdette az alapító. Akkor tudjuk ezt teljesíteni, ha tisztában vagyunk azzal, hol, milyen körülmények között élünk, és mire van szüksége a társadalomnak.” Az elöljáró vallja: a rend tagjainak egyfelől alkalmazkodniuk kell a mai világhoz, másfelől tudniuk kell, hogy nem minden jó számukra, amit a világ kínál. A helyes irányt a Szentírás mutatja meg. „Életünknek az evangéliumot kell tükröznie. Ez olykor azt jelenti, hogy az árral szemben kell úsznunk. Nem szoríthatjuk háttérbe a Szentírást azért, hogy trendik legyünk. Az Istennel megélt bensőséges kapcsolatból, ebből a belső forrásból kiindulva kell elvinnünk az embereknek az örömhírt, Isten szeretetét.”
