„Térjetek vissza hozzám teljes szívetekből (…). Térjetek vissza az Úrhoz” (Jo 2,12.13): Jóel próféta ezzel a kiáltással fordul a néphez az Úr nevében; senki sem érezheti magát kizárva: „Gyűjtsétek egybe a véneket, hívjátok össze a gyermekeket, meg a csecsemőket! (…) az ifjú férjet (…), az új asszonyt!” (Jo 2,16). Az egész hűséges népet egybehívják, hogy útnak induljon, és imádja Istenét, „hiszen ő jóságos és irgalmas, nagy a türelme és csupa könyörület” (Jo 2,13).
Mi is válaszolni szeretnénk erre a felhívásra, vissza akarunk térni az Atya irgalmas szívéhez. Ebben a kegyelmi időszakban, amelyet ma megkezdünk, szegezzük szemünket ismételten az ő irgalmasságára. A negyven nap egy út: az irgalmasság győzelméhez vezet minden valóság fölött, amely szeretne kidobni minket, vagy lealacsonyítani bármivé, ami nem egyeztethető össze istengyermeki méltóságunkkal. A negyven nap a szolgaságból a szabadságba, a szenvedésből az örömbe, a halálból az életbe vezető út. A hamvazkodás gesztusa, mellyel útnak indulunk, emlékeztet minket eredeti állapotunkra: a földből vétettünk, porból lettünk. Igen, de Isten szerető kezeivel megformált a porból, az élet leheletét fújta mindannyiunkra, és továbbra is ezt akarja tenni; továbbra is szeretné nekünk adni azt az életleheletet, amely megment minket más típusú leheletektől: az önzéseink által előidézett fulladástól, nyomorúságos ambícióink és a csendes közömbösség által kiváltott fulladástól; a szellemet elfojtó, a horizontot beszűkítő és a szívverést lebénító fulladástól. Isten életlehelete megment minket attól a fulladástól, amely kioltja hitünket, lehűti szeretetünket, és keresztülhúzza reményünket. A negyven nap megélése nem más, mint ennek az életleheletnek az áhítása, amelyet Atyánk nem szűnik meg felkínálni nekünk történelmünk sarában.
Isten életlehelete megszabadít minket attól a fulladástól, amelynek sokszor nem vagyunk tudatában, és amelyet még „normálisnak” is szoktunk tekinteni, még ha érezzük is annak hatásait. Normálisnak tűnik, mert hozzászoktunk olyan levegő belélegzéséhez, amelyben megritkult a remény: a szomorúság és a levertség, a rémület és az ellenségesség fojtogató légköre ez.
A negyven nap a nemet mondás ideje. Nemet mondunk a szellem megfullasztására, ami a közömbösség általi szennyezéssel, azzal a nemtörődöm gondolattal történik, hogy a másik életéhez nincs közöm; és idetartozik minden kísérlet az élet banalizálására is, különösen azok banalizálására, akik saját testükben hordozzák a nagy felszínesség terhét. A negyven nap azt jelenti, hogy nemet mondunk az üres és értelmetlen szavak, a durva és meggondolatlan kritikák, valamint a leegyszerűsítő magyarázatok mérgező szennyezésére, a leegyszerűsítő magyarázatok ugyanis nem képesek átfogni az emberi problémák, különösen a legtöbbet szenvedők problémáinak összetettségét. A negyven nap a nemet mondás ideje. Nemet mondunk a lelkiismeretünket megnyugtató ima fullasztó hatására, a megelégedettséget nyújtó jótékonykodás fullasztó hatására, annak a böjtnek a fullasztó hatására, amely elhiteti velünk, hogy minden rendben van velünk. A negyven nap a nemet mondás ideje a belső élet egyoldalú hangsúlyozóinak fullasztó hatására, ezek ugyanis kirekesztenek, úgy akarnak Istenhez jutni, hogy elkerülik a testvéreik sebeiben jelen lévő Krisztus sebeit: olyan lelkiségek ezek, amelyek gettókultúrákká és kirekesztő kultúrákká szűkítik le a hitet.
A negyven nap az emlékezés ideje, amikor érdemes elgondolkodnunk, és megkérdeznünk magunktól: Mi lenne velünk, ha Isten bezárta volna előttünk a kapukat? Mi lenne velünk az ő irgalma nélkül, amely sosem fárad bele a nekünk való megbocsátásba, és mindig alkalmat adott nekünk az újrakezdésre? A negyven nap a kérdésfeltevés ideje: Hol lennénk azon számtalan csendes arc segítsége nélkül, akik millió és egy módon nyújtottak segítő kezet, és nagyon konkrét tettekkel visszaadták reményünket, segítettek a talpra állásban?
A nagyböjt a lélegzéshez visszatérés ideje, szívünk megnyitásának ideje az Egyetlen lehelete előtt, aki képes átalakítani porlétünket emberlétté. Nem arra szolgál ez az időszak, hogy megszaggassuk ruháinkat, látva a körülöttünk lévő rosszat, hanem hogy teret adjunk életünkben mindannak a jónak, amit tehetünk, levetve magunkról mindazt, ami elszigetel, bezár és megbénít minket. A negyven nap az együttérzés ideje, hogy elmondhassuk a zsoltárossal: „Add meg újra üdvösséged örömét, erősíts meg a készséges lelkületben”, hogy életünkkel hirdessük dicséretedet (vö. Zsolt 51,14), és porunk – életleheleted erejével – „szerelmes porrá” alakuljon.
Fordította:Tőzsér Endre SP
