Ez csak légvonalban is tízezer kilométert jelent, vissza ugyanennyit, hihetetlen teljesítmény például egy mindössze 20 gramm tömegű füsti fecskétől. Helyettük észak felől kapunk vendégeket, olyan fajokat, amelyeket a tél szigora és az ezzel járó táplálékhiány kényszerít dél felé. A napokban két szőlőrigót láttam a Népligetben. Az ostorfa bogyóit szemelgették, és miközben figyeltem őket, azt találgattam, vajon honnan érkeztek hozzánk. Izland szigetéről, ahol a kertekben és parkokban úgy élnek, mint nálunk a fekete rigó, esetleg Svéd- vagy Finnországból? De ugyanígy találgathatnánk a téli Duna-hidaknál kolduló dankasirályok „állampolgárságát” is. A mieink ősszel délre, főleg az olaszországi lagúnák környékére vonulnak, a vendégek pedig jöhetnek Skandináviából éppen úgy, mint Lengyelországból vagy akár Oroszországból.
Vannak évek, amikor a csonttollúak a magas északon fellépő táplálékhiány miatt óriási tömegben lepik el egész Közép-Európát. A múlt század ötvenes és hatvanas éveiben óriási inváziójukat láttam, ezer és ezer bóbitás madár lepte el Budapestet. Addig maradtak, amíg az utolsó bogyót is le nem szedték az ostorfákról, aztán repültek tovább, és a gyűrűzési adatok szerint Dél-Európa szinte egész területén szétszóródtak.
Változó mennyiségben, de évente felbukkan nálunk egy másik szép madár, a hósármány. A Tiszántúl és az Alföld nagy legelőin lehet megfigyelni példányait, amint a gyommagvakat csipegetik. Gyakran láttam őket Apaj-pusztán, legutóbb pedig a Zabszéken figyeltünk Andris fiammal egy nyolcvan-kilencven egyedből álló csapatot.
Októberben menetrend szerint érkeznek meg a tundrák felől a nagy lilikek és a vetési ludak gágogó V betűi, de észak felől minden ősszel jönnek hozzánk a darvak nagy csapatai is. A libák a legelőket, a darvak a kukoricatarlókat járják, s addig maradnak, amíg elfogy a táplálék, és hozzánk is megérkezik a tél. Akkor a Hortobágyon összegyűlt százezer nagy szürke madár búcsúzik a magyar pusztától, és a csapatok krúgatva továbbrepülnek dél felé.
Sok a téli vendég a vizeken, elsősorban a Dunán és a Balatonon. Ha az utóbbi, mint idén télen is, befagy, jég alá kerül, a récecsapatok, a vöcskök, a búvárok vagy a Dunára váltanak át, vagy továbbrepülnek. Pedig szívesen maradnának. Egy hideg téli napon annyi réce és szárcsa zsúfolódott össze a Zala folyó torkolatában jégmentesen maradt részen, hogy a vizet szinte nem is láttam tőlük. A ragadozók közül rendszeres téli vendég a tundrák felől érkező sólyom és gatyás ölyv. Ez utóbbi példányaival Apaj-pusztai téli kirándulások alkalmával szinte mindig találkoztam. Többnyire a magasban lebegtek, szitáltak, rágcsálókra lestek. A gatyás ölyv a tundrán főleg lemmingekkel él, nálunk a mezei pockokat tizedeli.
