A miatyánkot követően a pap felszólítására a hívek „kifejezik egymásnak a béke jelét” – olvassuk a gesztusra vonatkozó rendelkezést. Érdekes ez a gesztus, hiszen a béke jelével fordulok a mellettem álló felé, és ő is felém, noha lehet, hogy nem is ismerjük egymást. A „béke jele” részemről a másik ember feltétlen elfogadásának a jele: bárki is ő, nyitott és elfogadó vagyok iránta. De a „béke jele” részemről a bennem lévő béke jele: ez a gesztus tanúságtétel a belső rendről, hiszen a béke a „rend nyugalma” – ahogyan Szent Ágoston fogalmaz. Békénket osztjuk meg egymással, és ebbe a nagy közös békébe érkezik meg az Isten „osztozása”: áldozunk. Jézus az ember békéje (Ef 2,14) és békéltetője. Az ember békéje mindig valamihez kötötten létezik: a békéltető feltételeit a haragosok elfogadják, megbékélnek, rend lesz közöttük. Jézus megbékéltetett az Atyával, önmagammal és minden haragosommal. Ha ezt elfogadom, akkor meg tudom hozni a megbocsátás döntését is, mert megbocsátani valakinek mindenekelőtt szellemi döntés, és csak utána érzelmi munka. Ez a belső döntés nyitja ki a szívem Krisztus békéjére. Jézusra nézve mindenkivel és mindennel meg tudunk békélni.
A „béke jele” nemcsak a kézfogás vagy az ölelés, hanem a szelídség, a türelem, a figyelmes odafordulás. A „béke jele” után áldozunk, és azért (is) tesszük ezt így, hogy szelíden, türelemmel, figyelmes odafordulással lehessen élni.
