Szívesen jártam hozzájuk, délutánonként különórákon kézimunkázni, varrni tanultam tőlük. Szüleim nem tanultak hangszeren, de édesapámnak jó hallása volt. Legnagyobb nővérem, aki húsz évvel volt idősebb nálam, sokat zongorázott otthon. Már hajnalban arra ébredtünk, hogy gyakorol, majd elment a hivatalba dolgozni, délután házaknál adott zongoraórát, amikor hazaért, még késő estig gyakorolt” – idézi föl gyerekkorát Leitner Etelka Cecília szociális testvér. Amikor befejezte tanulmányait a polgári iskolában, beteg édesanyját ápolta otthon. Akkor tudatosult benne, hogy szívesen végzi ezt a szolgálatot, így hivatásának gyökerei is ide nyúlnak vissza. Édesanyja nem szívesen engedte el sehova, mert féltette, amikor azonban meghalt, Etelka vette át a háztartás vezetését, tizenegy embernek főzött naponta. „Édesapám a Credo Egyesület tagja volt, nyilván ezért is jó szívvel elengedett a leányklubba, amelyet a szociális testvérek vezettek. A tanonciskolában varrni tanultam, ott hittanóra is volt, melyet Simon Berta szociális testvér tartott. Sokat beszélgettünk, én nagyon ragaszkodtam hozzá. Berta testvér mindenkinek adott valami személyre szabott feladatot. Mivel tudtam zongorázni, tizenkilenc évesen megtanultam harmóniumon is játszani, és a diákmiséken hamarosan én orgonáltam. Ekkor ismerkedtem meg Horváth Miklós fiatal minorita teológussal, aki akkor tanulmányait halasztva a szőlőben felügyelte a kapáló munkásokat. Mivel ő is muzsikus volt, összeszedte a munkásfiúkat, és kórust alakított. Én kísértem őket orgonán… Kétszer is alkalmam volt részt venni a szociális testvérek által szervezett leánykurzuson, egyszer Bogdarigóson, másodszor Kolozsváron – itt találkoztam Angéla testvérrel. Ekkor már ébredezett bennem a hivatás.” 1931-ben lépett be a társaságba Nagyváradon, ahol Fiedler István püspöktől megkapták a régi gimnázium épületét, ahova a noviciátus is került. Akkor kilencen voltak jelöltek, itt társainak éneket tanított, majd egy év elteltével Kolozsvárra került. Ahol megfordult, mindenhol énekszó töltötte be a házat, hiszen Cecília testvér kórust szervezett, ő vezette a közös imaórákon az éneklést. A harmadik jelöltévet Temesváron töltötte, majd hat hónap után kezdődött Kolozsváron az előkészület az első fogadalomra, melyre 1935 pünkösdjén került sor. Tehetségét felismerve felküldték Budapestre, ahol beíratták a Zeneakadémiára, az újonnan induló egyházzenei tanszakra. „Olyan neves tanárok oktattak, mint Bárdos Lajos, Forrai Miklós, Harmath Aratúr, Werner Alajos, az orgonát Szakolczay-Riegler Ernő tanította, aki nagyon szigorú ember volt. Mivel csak négy polgárit jártam ki, közben el kellett végeznem a gimnázium négy felső osztályát is. A zenei tantárgyakból nem kellett minden órára beülnöm, mert már otthon a nővéreimtől sok mindent megtanultam, zongorán már Bach kétszólamú invencióit játszottam. 1946-ban szereztem meg zenetanári diplomámat. Ebben az időben a budapesti anyaházban laktam, ahol Barényi Margit tanárnő foglalkozott velem” – idézi föl a boldog diákéveket Cecília testvér. Steffanits István és felesége a társaságnak alakulásától kezdve jótevői, támogatói, az alapító testvérek jó barátai voltak. Az ostrom alatt Zugligetben az ő hét-nyolc fő számára berendezett villájukban negyvenen zsúfolódtak össze és imádkoztak. „Szerencsére élelemben nem szenvedtünk hiányt, mert az anyaházból el voltunk látva, amiből lehetett. Az épületben zsidó menekülteket is rejtegettünk. Amikor bejöttek az oroszok, kinyitottuk a kápolna ajtaját, föltettük a fátylat, ott térdeltünk és imádkoztunk. Ők benéztek, látták, hogy apácák vagyunk, mondták Monaska, és elmentek.” Cecília testvér családtagjainak többsége a határ túloldalán élt, az iskolaév végén ment haza Kolozsvárra, aztán szeptemberben jött vissza újra Budapestre. A határt többször is a kukoricaföldön lépte át. „1950-ben, a szétszóratáskor Budapesten laktam, minden éjszakára el kellett mennünk rokonokhoz aludni, csak egy-két testvér maradt az anyaházban. Amikor aztán jött a teherautó, őket elvitték valahova Békéscsaba mellé. Én a nővéremnél kaptam szállást, aki akkor már a fővárosban élt.” Majd el kellett hagynia Budapestet, és Pápán Kiss György atyánál lett kántor. Később Ugodban szintén kántorként működött, az ottani asszonyokat énekre tanította, és a fiatal lányokkal is foglalkozott. Majd Székesfehérvárra került, ahol több testvér is élt, így ismét közösségbe került, bár itt nem együtt laktak. A városi zeneiskolában zongorát, a kántorképzőben szolfézst, zeneelméletet és hangszert tanított. Tudták róla, hogy szerzetesnő, tanítványai szerint szigorú tanár volt, de szerették őt, még most is sokan tartják vele a kapcsolatot. „Szívesen tanítottam a szolfézst, és nagyon szerettem szolmizálni, még magántanítványaim is voltak. Székesfehérváron Szekeres Kálmán, a zeneiskola igazgatója ütőst keresett a zenekarba. Beállítottak az üstdob mellé, nagyon szerettem dobolni, pedig nehéz volt kottából kiszámolni ötvennégy ütem szünetet. Figyelni kellett, mert ha előbb ütöm be, akkor szétverem a zenekart, de szerencsére egyszer sem vertem szét” – emlékszik a testvér mosolyogva az iskolai szép emlékekre. Egy ünnep alkalmával, néhány évvel ezelőtt a remetekertvárosi Szentlélek-templomban orgonált. Valaki fölment, hogy megnézze, ki játszik ilyen energikusan, majd megdöbbenve látta, hogy egy öreg szerzetes nővér ül az orgonánál – meséli egyik rendtársa. Nyugdíjasként sem tétlenkedett, évekig a székesfehérvári szemináriumi templomban orgonált, majd onnan került fel Budapestre, az Emmánuel Házba 1997-ben. „2003 óta élek Csobánkán, a Szent József Szeretetotthonban. Kedvenc zeneszerzőm Johann Sebastian Bach, hiszen sok orgonadarabját játszottam. De nagyon szeretem Beethovent és Mozartot, mert az ő műveiken nőttem föl.” Imára gyűlnek a ház lakói a kápolnába. Korát meghazudtoló csengő hangon kezdi az éneket az örökifjú Cecília testvér, aki Isten kegyelméből április 8-án ünnepelte százéves születésnapját, és pünkösdkor lesz első fogadalmának hetvenötödik évfordulója.
