Fotó: News.va
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Az előző katekézisekben elkezdtük a remény témájának tárgyalását, a remény szemszögéből olvastuk újra az Ószövetség néhány oldalát. Most pedig arra próbálunk rávilágítani, milyen rendkívüli mértékben gazdagodott ez az erény az Újszövetségben azáltal, hogy találkozott a Jézus Krisztus és a húsvéti esemény jelentette újdonsággal. A keresztény remény erényéről van szó. Mi, keresztények a remény emberei vagyunk!
Ez az, ami világosan kiderül már a legelső szövegből (az Újszövetség szövegei közül), vagyis Szent Pálnak a tesszalonikaiakhoz írt első leveléből. (A katekézis előtt felolvasott szöveg: „Ti azonban, testvérek, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvajként lephetne meg titeket. Ugyanis valamennyien a világosság és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Akkor hát ne is aludjunk, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok! Akik alszanak, éjjel alszanak, és a részegeskedők éjjel részegeskednek. Mi azonban, akik a nappal fiai vagyunk, legyünk józanok! Vegyük magunkra a hit és a szeretet mellvértjét, és sisak gyanánt az üdvösség reményét! Mert Isten nem haragra szánt minket, hanem az üdvösség elnyerésére Urunk, Jézus Krisztus által, aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, vele együtt éljünk. Ezért bátorítsátok egymást, és legyetek egymás épülésére, ahogy teszitek is” (1Tessz 5,4–11).) Az imént hallott részletből kiérezhetjük az első keresztény igehirdetés egész frissességét és szépségét. A tesszalonikai egy fiatal, kevéssel korábban alapított közösség volt, amely a nehézségek és megpróbáltatások ellenére erős gyökereket eresztett a hitbe, az Úr Jézus feltámadását pedig lelkesen és örömmel ünnepelte. Ezért az apostol szívből együtt örült mindenkivel, hiszen mindazok, akik újjászületnek a húsvétban, valóban „a világosság és a nappal fiai” (1Tessz 5,5) a Krisztussal való teljes közösség erejében.
A tesszalonikai közösség alapítása óta alig telt el idő, amikor Pál ír nekik, csupán néhány év választja el őket Krisztus húsvétjától. Ezért az apostol szeretné megértetni velük mindazt a hatást és következményt, amellyel ez az egyedülálló és döntő fontosságú esemény, vagyis az Úr feltámadása jár a történelem és minden egyes ember élete számára. A közösségnek nem annyira az jelentett nehézséget, hogy elfogadják Jézus feltámadását – abban mindnyájan hittek –, hanem hogy higgyenek a holtak feltámadásában. Igen, Jézus feltámadt, azt azonban nehéz elhinni, hogy a holtak feltámadnak. Ebből a szempontból ez a levél ma is időszerűnek bizonyul. Valahányszor szembesülünk azzal, hogy meg kell halnunk, vagy szembesülünk egy szerettünk halálával, érezzük, hogy hitünk próba elé van állítva. Mindenféle kételyeink támadnak, egész esendőségünk feltárul, és azt kérdezzük magunktól: „Valóban lesz élet a halál után? Újra láthatom majd és megölelhetem azokat, akiket szerettem?” Ezt a kérdést egy asszony tette fel nekem nemrégen az egyik kihallgatáson. Így fogalmazta meg kételyét: „Találkozni fogok az enyéimmel?” A mai körülmények között, nekünk is szükségünk van arra, hogy visszatérjünk hitünk gyökeréhez és alapjaihoz, hogy tudatosítsuk, mit tett Isten értünk Krisztus Jézusban, és mit jelent a halálunk. E bizonytalanság miatt mindnyájan félünk egy kicsit a haláltól. Eszembe jut egy derék bácsika, aki azt mondta: „Én nem félek a meghalástól. De a jövetelétől félek egy kicsit.” Ettől félt.
Látva a közösség félelmét és zavarát Pál arra biztatja a hívőket, hogy – főként a viszontagságok és az élet legnehezebb helyzeteiben – sisak gyanánt vegyék fel „az üdvösség reményét”. Látjuk tehát, mi a keresztény remény. Amikor reményről beszélünk, a szó köznapi értelmében általában valami szép dologgal kapcsolatban használjuk, amire vágyunk, de ami lehet, hogy nem fog megvalósulni. Reméljük, hogy megtörténik, vágyunk rá. Azt mondjuk például: „Remélem, holnap szép idő lesz!”, de tudjuk, hogy holnap csúnya idő is lehet. A keresztény remény nem ilyen! A keresztény remény olyasminek a várása, ami már megvalósult: a kapu ott van, én pedig remélem, hogy elérek a kapuhoz. Mit kell tennem? Haladni a kapu felé! Biztos vagyok abban, hogy elérek a kapuhoz. Ilyen a keresztény remény: haladni valami felé abban a bizonyosságban, hogy az ott van, és nemcsak én szeretném, hogy ott legyen. Ez a keresztény remény. Olyasminek a várása, ami már megvalósult, és ami biztosan megvalósul mindannyiunk számára. A mi feltámadásunk és szeretteink feltámadása tehát nem olyasmi, ami vagy bekövetkezik, vagy nem, hanem biztos dolog, mivel Krisztus feltámadásának eseményében gyökerezik. Remélni tehát azt jelenti, hogy megtanulunk várakozásban élni, és megtaláljuk az életet. Amikor egy nő észreveszi, hogy gyermeket vár, mindennap tanul várakozásban élni, arra vár, hogy meglássa világra jövő gyermekének tekintetét. Így kell élnünk nekünk is, tanulnunk kell ezekből az emberi várakozásokból, meg kell tanulnunk abban a várakozásban élni, hogy meglátjuk az Urat, találkozunk az Úrral. Nem könnyű, de meg lehet tanulni. A reménykedéshez alázatos szívre, szegény szívre van szükség. Csak a szegény tud várakozni. Aki már el van telve magával, és mindazzal, amit birtokol, az senki másba nem tudja vetni a bizalmát, csak magába.
Ezt írja Szent Pál: „Ő (Jézus Krisztus) meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, vele együtt éljünk” (1Tessz 5,10). Ezek a szavak mindig nagy vigaszt és békét nyújtanak. Tehát szeretteinkért is, akik itthagytak minket, imádkoznunk kell, hogy Krisztusban éljenek, és teljes közösségben legyenek velünk. Van Szent Pálnak egy mondata, amelyet szintén a tesszalonikaiaknak írt, és amely nagyon mélyen megérinti a szívemet, valamint bizonyossággal és reménnyel tölt el. Így hangzik: „És így mindenkor az Úrral leszünk” (1Tessz 4,17). Gyönyörű: minden elmúlik, de a halál után örökké az Úrral leszünk. Ez a remény teljes bizonyossága, ugyanaz, ami Jóbot erre a felkiáltásra indította: „Tudom, hogy megmentőm él. (…) Látni fogom, én magam, saját szememmel látom majd” (Jób 19,25.27). És így mindenkor az Úrral leszünk! Hisztek ebben? Kérdezem: hisztek ebben? (Nem elég hangos a hívők válasza.) Hogy erősebben higgyetek, arra hívlak titeket, hogy ismételjétek meg háromszor velem együtt: „És így mindenkor az Úrral leszünk.” És ott, az Úrnál majd találkozunk egymással!
Fordította: Tőzsér Endre SP
