Mindhiába. A környező tanyák felől már hallani a kakasok ébresztőjét. Péterbe belehasít ez a hang. Vége – kiáltja. Nincs miért tovább küszködni. S ekkor a parti derengésből, a kakasok hangját messze túlszárnyalón, egy ismeretlen férfi (Jn 21,4) kiált feléjük: „Kicsikéim! Kicsikéim!” (Jn 21,5). Ilyen gyöngédséggel, ilyen kedvességgel utoljára anyjuk szólítgatta őket. Még csodálkozni sem volt idejük azon, hogy minden szavát teljesítik az ismeretlen idegennek. Szavára úgy mozdulnak, mint Kánaánban a „boruk nincs” (Jn 2,3) szolgák, akik Jézus anyjának engedve (Jn 2,5) tettek meg mindent, amit Jézus mondott; vagy ahogy ők mozdultak, annak idején Jézus szavának engedve, azon a minden esélyt nélkülöző halászaton (Lk 5,5), ahol megtapasztalhatták Jézusnak, szavának és a szófogadásnak az erejét. Jézus azóta is, ahogy akkor ott, a Genezáreti-tó partján, sokszor ismeretlenként jelenik meg, száz alakban (Mt 25,35-36). Ha megszólítását, kérését, kérdését, tanácsát nem veszed hallatlanra, hanem rárezdülsz, rámozdulsz, akkor benned is megszülethet a „szeretett tanítvány” fölismerése, hogy „az Úr az!” (Jn 21,7). Ő az, aki megszólított, őt láttad vendégül, ő lát vendégül. Benned is, mint a Genezáreti-tónál, tengernél, a föltámadt Jézus úgy jelenik meg, mint maga a szeretet (1Jn 4,16), mint erő, a gyengédség, a kedvesség ereje, anyai erő, önfeláldozó, asztalt terítő, aki előtt csak az a – bizony, sokszor fájdalmas – kérdés fontos: „szeretsz-e” (Jn 21,15-17). A Föltámadottban nyilvánvalóvá lesz az Atya anyai szíve. A tanítványi közösség csak annyiban lesz képes küldetését teljesíteni, apostoli közösséggé lenni, Jézust képviselni, őt megjeleníteni, amennyiben ezt anyai szívvel teszi, magához fogadva Jézus anyját (Jn 19,26-27), magába fogadva az ő lelkületét. Egy zilált kórházban betegeket látogattam. Egy négyes kórteremben egy kivételével mindenki örömmel fogadta Jézust, meggyónt, megáldozott. Odamegyek a negyedik beteghez is, mert látom, valamit nagyon szeretne. Kérdezem, gyónna, áldozna? A válasz meglepő volt. „Nincsen pizsamám. Hirtelen lettem rosszul, úgy hoztak be, s ezt a hátulkötős kincstári inget adták rám. Már ki tudnék kelni az ágyból, de így szégyellek kimenni a folyosóra, mindent az ágyban intézek el. Ki tudna rajtam segíteni?” Másnapra, a mozgósított ismerőseim szebbnél szebb pizsamákkal és hálóingekkel látták el. Egy hét múlva, újabb látogatásomkor ezekkel a szavakkal köszönte meg az akciót: „Utoljára a mamám gondoskodott így rólam. Szeretném Jézust. Ugye gyónhatok? Meg is áldoztat?” A hitben őseink az egyház Jézus szándéka szerinti lényegét az anyaszentegyház névvel fejezték ki. Ez az elnevezés először glosszaként (bejegyzés) jelent meg a Németújvári Kódexben 1470-ben, majd azután így találjuk a hitvallás szövegében és a református Károli Gáspár-féle szentírásfordítás több helyén.
Vajon a mi közösségeinkben fölismerhető-e, hogy anyaszentegyház vagyunk?
