Fotó:Hegedüs György
A Békesség-óhajtás ötszáz év békeverseiből válogat, a Piros ruhában, szerelemben című előadásuk a Weöres Sándor–Károlyi Amy házaspárt idézi meg, az Arccal a földön a XX. század című 1956-nak állít megrázó emléket, a Bicskám és szívem kinyitva című összeállításukban pedig a Nagy László–Szécsi Margit házaspár kissé viharos életét jelenítik meg katartikus erővel. Ezen a produkción is átsejlik: nemcsak a színpadon, az életben is egy párt alkotnak… Bámulatos lírai közegben élnek, alkotnak. Jól sejtem, hogy meglehetősen nagy felelősség klasszikusok között jelen lenni?
L. B.: – Pécsi színészkoromban, a kilencvenes évek második felében találkoztam Bertók László Kossuth-díjas költővel és költészetével, s talán hasonló lelkialkatunk miatt is készítettem egy önálló estet a verseiből. Ezt néhány évvel később, már Mariannal együtt újítottuk fel. Ő versmondással és hegedűsként is közreműködött a kibővített összeállításban. Az előadást a Vígszínház Házi Színpadán is játszottuk, s bár eredményes volt a munkánk, és közös életünk is elkezdődött, akkor még fel sem vetődött bennünk, hogy folytatnunk kellene ezt a sajátos műfajt. Azután 2010-ben a Magyar Békeszövetség felkért minket egy verselőadás létrehozására a pécsi Pro Pannónia Kiadó jóvoltából megjelentetett Békesség-óhajtás című könyv válogatása alapján. Ezt az összeállítást a Szakrális Héten is előadtuk több templomban. Ekkor éreztük meg a felelősségünket, hogy a verseken keresztül valami olyat nyújthatunk, amiből nagy hiány mutatkozik, pedig nagy szükség lenne rá.
Hogyan születik a versszínház? Egyszer csak valamelyiküknek eszébe jut: de jó lenne összeállítani egy estet a szerelemről, s akkor életre hívják a Ketten a versben című előadást?
T. M.: – Hál’ Istennek mindegyik előadásunkat felkérésre készítettük, szájról szájra terjed a hírünk, nem reklámokból vagy sorozatokból ismernek minket. Az előadásainkat egy szűk, de igényes réteghez tartozó emberek kedvelik, akik mögénk állnak. Tehát a téma mindig adott volt. Évfordulókhoz vagy jeles napokhoz köthetők a felkéréseink. A Ketten a versben például a szolnoki Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár Szent Iván-éji ünnepségére készült.
Versszínházi produkcióik láttán mindig elégedetten állapítom meg: hihetetlen arányérzék jellemzi a válogatást. Ki segít ebben?
T. M.: – Az első előadásainkat magunk szerkesztettük, azután pedig Rózsássy
Barbara József Attila-díjas költőnő szerkesztői közreműködésével hoztuk létre az estjeinket.
L. B.: – Barbara olyan alkotótárs, aki felismerte ennek a műfajnak a jelentőségét. Ezzel a formabontó versszínházi megközelítéssel jobban átélhetővé, könnyebben értelmezhetővé válnak a versek, hiszen minden előadásunkban egy történetet mesélünk el a költemények által.
A nézők közül nem feltétlenül tudja mindenki, hogy Önök nemcsak a pódiumon, hanem az életben is egy párt alkotnak. Ha a legutóbbi, Bicskám és szívem kinyitva című estjükre gondolok, ott is érzékelhető, hogy nem (csak) szerepet játszanak…
L. B.: – A színészi őszinteség alapkövetelmény ebben a műfajban is, s ahogy belehelyezkedünk a versekbe, úgy a házasságunkat is színpadra visszük, annak minden szépségével és nehézségével együtt. Olykor bizony rácsodálkozunk egy-egy versben az éppen aktuális élethelyzetünkre.
T. M.: – Többen mondták már, hogy ez jó párterápia nekünk.
Mariann némelyik összeállításban zenészként, énekesként is megcsillogtathatja a tehetségét, ami még komplexebb színházi élményt nyújt. Honnan az érdeklődés a zene, a zenélés iránt?
T. M.: – Hegedűsnek készültem, a zeneművészeti főiskolát hagytam ott a színművészeti egyetem diplomájáért. Szeretem az irodalmat, a zenét, a táncot, a művészet minden ágát, s az tesz boldoggá, ha ezeket művelhetem is. A versszínházi estekben az alkotás öröme is ott van, hiszen mi rendezzük, mi találjuk ki az előadások formavilágát. Mi keresünk hozzájuk jelmezt, kelléket. Ez egy színházi szerepben nem lehetséges, ott van egy rendező, aki megmondja, mit kell csinálni. A zenész ugyanígy… gyakorol, majd beül a pultja mögé a zenekarba, és játszik, ahogyan a karmester dirigál.
Nem minden színész mond jól verset, némelyek nem is vállalnak versmondást. Önök pedig együtt élnek klasszikusok és kortársak alkotásaival. Mikortól datálódik a versszeretetük?
L. B.: – Én már gyerekkoromban is gyakran mondtam verset. Feltűntem – olykor sikerrel – versmondó versenyeken, s aztán a színművészetin is megmaradt ez a vonzódásom, Lator László tanár úr költészettan óráinak köszönhetően. Versíróként, irodalmi estek szervezőjeként, moderátorként is foglalkozom a költészettel, ezért talán mások műveihez is érzékenyebben viszonyulok.
T. M.: – Én is indultam versmondó versenyeken, de miután a színművészetin csak fél évig tanultunk versmondást, el is távolodtam tőle. Aztán Balázs mellett női hangként engem is felkértek egy-egy versmondásra. Én ekkor tanultam meg ezt a „szakmát.”
Misszió az, amit vállalnak, hiszen helybe viszik a költőt, a költeményt…
T. M.: – A magyar nyelv szeretete és a magyar kultúra értékeinek ápolása és továbbadása közös küldetésünk. Ehhez olyan példaképektől kaptunk segítséget vagy biztatást, mint az Oláh János és Mezey Katalin költőházaspár. Az ő rendületlen hitük és kitartásuk olyan erőt képviselt, amely minket is arra ösztönöz, hogy hasonló utat járjunk be a saját alkotásainkban.
L. B.: – Különösen a határon túli fellépések idején érezzük, hogy ez egyfajta misszió, és. bizony nagy szükség lenne arra, hogy minél több magyarlakta településre eljussunk az estjeinkkel. A miénkhez hasonló kezdeményezések céljai között szerepel, hogy ötven–száz év múlva is tudjuk, ki volt mondjuk Nagy László, és ne kopjon el a magyar nyelv a Kárpát-medencében.
A diákok hogy fogadják a versszínházi előadásaikat?
T. M.: – Ez nagyban függ attól, hogyan készítik fel őket a tanáraik az előadásainkra. Általában meglepődnek. Közülük sokan nem kedvelik a verseket, a színházat. Itt a kettőt együtt kapják. Ebben a közegben érezzük a leginkább, milyen nagy szükség van a vers közvetítésére, mert a médiában és más fórumokon a fiatalok szinte alig találkoznak irodalommal. Az iskolában tanulnak ugyan verseket, de a költészet ilyen intenzitású jelenlététől néha zavarba jönnek. Ebben nagy a tanárok, az oktatás felelőssége is. Be kell hívni az iskolákba az ilyen jellegű műsorokat, el kell vinni a gyerekeket színházba, könyvtárba, ahol nem csak a szórakoztató irodalommal találkozhatnak. Kikerülhetetlen, hogy megmutassuk a fiataloknak a vers különlegességét, érzékenységét, hogy hozzászoktassuk őket a költészethez, mert ha most nem tesszük, akkor végleg idegen lesz számukra, és onnan már nincs visszaút.
Balázs maga is többkötetes költő…
L. B.: – Húsz éve publikálok irodalmi lapokban, folyóiratokban, öt verseskötetem jelent meg. A versek számomra olyan sűrűsödési pontok, ahonnan az élet mélységeire és magasságaira is rálátni, s ha hitelesek, mindig felmutatnak valamit nemcsak az egyéni, de a kollektív tudatból, tudattalanból is. Számomra, számunkra lényegi és semmivel sem pótolható a vers mint önkifejezési forma.
Lesz új verseskötet? Mi következik a sorban a Szárny angyal nélkül, a Nézd, Lear papa, az Emlékrestaurátor, a Szívucca, a Bomlik a volt után?
L. B.: – Nemrég kezdtem hozzá új verseskötetemhez, melynek főszereplője egy bizonyos H. úr. Hogy ki ő, arról, remélem, a 2018-as könyvhéten már olvashatnak majd az érdeklődők.
Maszkaland címen jelent meg a doktori disszertációja. A XXI. század embere képes még levetni az álarcait?
L. B.: – Inkább talán mindig újakat húzunk magunkra. Ám a maszk természete, hogy miközben elfedi, egyúttal fel is fedi hordozója valódi emberi arcát, legalábbis addig, amíg még van neki…
A politikusok is maszkot viselnek?
L. B.: – Igen, a politikus munkája is egyfajta szerep, mint bármelyik foglalkozás. A probléma az, hogy ezek a szerepek egészen hozzánőnek a személyiséghez, ezért nehéz levetni azokat. A színész végső soron szerencsés, hogy csak este héttől tízig visel álarcot.
Mely színházakkal állnak kapcsolatban? A szabadúszás kedvez a versszínháznak?
L. B.: – Igen, szabadabb így, de sokkal többet is dolgozunk. Most éppen mindketten a ferencvárosi Pinceszínházban – ahol irodalmi referensként is dolgozom – próbálunk egy kortárs magyar darabban. Egy nehéz sorsú falusi házaspárt alakítunk. Én ezenkívül még a Vígszínházban és a Karinthy Színházban is játszom. Ha társulati tagok lennénk, nehezen tudnánk össze-
egyeztetni a színházzal a vidéki versszínházi fellépéseket.
Mi lesz a következő verses produkciójuk?
T. M.: – Az Arany-emlékévhez kapcsolódóan szeretnénk összeállítani egy Arany
János-estet, egyelőre a szerkesztés szakaszában vagyunk. Terveink között szerepel a Civódó magyar című versszínházi előadás életre hívása, amely magyarságverseket gyűjtene egybe, valamint további költő házaspárokat is szeretnénk közelebb vinni a közönséghez alkotásaik megszólaltatása által.
Vegyes házasságban élnek. Egyikük katolikus, másikuk református. Áldó hatalmak oltalmában élnek, alkotnak, szeretnek. A valláskülönbség – bár egy az Isten – nem okozott még nézeteltérést? Amikor a „nyakas kálomista” nekifeszül a pápistának…
T. M.: – Nálunk ez inkább fordítva szokott lenni… De az istenhit házasságunk közös alapja. Mindennapjainkat átszövik azok az emberi, erkölcsi normák, az a tartás, amely istenhitünkből fakad. Úgy vélem: a vallásos ember nem jobb, mint a többi, csupán igyekszik jobbá lenni. Ebben a szellemben neveljük a gyermekeinket is, ami nem könnyű – sok útvesztője van ennek a mai beteges világnak.
Önök azon művész házaspárok közé tartoznak, amelyek autó nélkül közlekednek. Vidékre is busszal, vonattal érkeznek. Egyiküknek sincs jogosítványa, vagy csak azt szeretnék bizonyítani: családi négykerekű nélkül is van élet?
T. M.: – Nem vagyunk az országút ördögei, de bizonyítani sem akarunk semmit. Pest Belvárosában lakunk, itt nincs szükségünk autóra, a tömegközlekedés kiváló, minek költsünk olyasmire, ami felesleges. Sokan kérdezik, hogy miért nincs autónk. Szerintem bosszantja őket, hogy így is lehet élni. Viszont nagyon szeretünk gyalogolni, biciklizni.
