„Élen kell járnunk a félelmek oszlatásában”

Fotó: Lambert Attila

A csendes, csupa hó Dobogókőn beszélgetünk, ahová, ha az ember magába akar pillantani, ki és fel kell jönni „a világból”, otthagyva a zűrzavart és a „világi foglalatosságokat” – legalábbis így szoktuk gondolni. Mintha az Egyház is újra meg újra valami hasonlóra szólítana fel, és emiatt könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy a világon kívül van, s míg ő tiszta, nyugodt, mi sebzett lelkűek, bűnösök, sokszor pedig kétségbeesettek vagyunk. Emiatt szégyellni is szoktuk magunkat, holott főként csupán arról van szó, hogy helyt kell állnunk „odalent”, a mindennapjaink nehézségei közepette.
– Az Egyház nem akar elkülönülni a világtól, hiszen a küldetése éppen abban áll, hogy átalakítsa. Tény, hogy időnként szükséges távolságot vennünk az élet mindennapi dolgaitól, hogy tisztábban lássunk, a megállás és a magunkra találás felől tudjunk ránézni a valóságunkra. És ez a rátekintés akkor lesz a helyén, ha Istentől indul. Akinek a szíve nála van, másként lát. Erre hívja meg egyházunk a hívőket a szentmise prefációjában: „Emeljük fel szívünket.” És olyan látásmódba vezet be, amely által feltárul Isten műve és jelenléte. Hiszen ő ott van a mindennapjainkban, a foglalatosságaink közepette – a kérdés csupán az, hogy keressük-e vele a kapcsolatot, műveljük-e a látásunkat. Itt, Dobogókőn sem a világból való kivonuláshoz, hanem ahhoz segítjük hozzá az érkezőket, hogy próbáljanak majd „odalent”, a cselekvésben is szemlélődők lenni.
Itt, a hegyen kissé megállnak egy különleges időre, amikor a környezetüktől elszakadva a csendben, az imában Istennel időznek, az összhangot keresik vele, hogy aztán ennek tapasztalatával, iránymutatásával folytathassák az életüket. Erre az időre kísérőt is kapnak. Olyan ez, mint amikor egy kiránduláson eltéved az ember, és emiatt kénytelen megállni, tájékozódni, jeleket keresni, amelyek révén képes lesz újra eligazodni. Szóval nem a világon kívül vagyunk, ám a klímahatár átlépése, a természet közelsége sok vendégünkben kelti azt az érzést, hogy „másik világba” érkezett, ahol a lelke rendeződhet, és magára, haza-, Istenre találhat. A természet nyugalma, összhangja, megújulóképessége nagyon jó közeg ehhez.

Az Egyházra mégis jellemző valamiféle elkülönülés, amely ruhák, épületek, szertartások révén egészen határozott formát ölt.
– Igen, mert az azonosság és a különbség egyaránt fontos. A hétköznapjainktól való időnkénti eltávolodásra, ünnepi terek megteremtésére szükségünk van. Ezek is segítik az önmagunkra találást. Archetipikus igényünk, hogy a szentet kivetíthessük másokba – leginkább a vallás képviselőibe –, és ennek révén találhassuk meg magunkban. A pap, a templom, a liturgia azt a szerepet tölti be, hogy kapcsolatba kerüljünk a Szenttel – és ezáltal a szenttel saját magunkban. Az Egyházban mindennek arra kell irányulnia, hogy Isten és az ember kapcsolata elmélyüljön, és hogy a közösség őrizze ezt a kapcsolatot. Ez lenne az egyháziasság értelme, amiről Ferenc pápa oly sokat beszél; ellentétben a klerikalizmussal, mely úgy különül el, hogy elszakad az emberek valóságától. Az Egyház Jézus szolgálatát folytatja, aki emberként belépett a mi valóságunkba, nem különült el – és mégis, mert az istenit is hordozta, hogy kihívja az embert a maga korlátaiból, és szabaddá tegye Isten világára. Vallási szertartásaink elkülönülése vissza akar vezetni bennünket abba az egységbe, ahol képesek vagyunk meglátni Istent a legkisebb és legjelentéktelenebb dolgok mélyén is.

Sok ember azért fél az Egyháztól, mert úgy éli meg, hogy ott mindig a bűnösségére figyelmeztetik, de közben nem érzik át eléggé, mit jelent számára helytállni a „bűnös”, kemény mindennapokban: a munkában vagy munka nélkül maradva, családi bonyodalmak és anyagi nehézségek közepette.
– Az Egyház nem tökéletes, és nem is akarja gőgösen „a bűnös világ” fölé helyezni magát. Egyszerre szent és bűnös. Ferenc pápa sokszor beszél bűnös voltáról, bizonyára azért is, hogy megértesse: mindenkinek helye van az Egyházban, és az Egyház képviselői csupán státusukból fakadóan senkinél sem különbek. A nagy lelki emberek, a szentek tapasztalatából egyébként is ismert, hogy minél közelebb van valaki Istenhez, annál bűnösebbnek érzi magát.
Az egyháziaknak elengedhetetlen feladatuk a meghallgatás; annak megértése, honnét, milyen gondok közül beszélnek azok, akik megkeresik, megkérdezik őket, és a segítségüket kérik. Képessé kell válnunk arra, hogy meghalljuk az embereket, mögé lássunk annak, amit mondanak. Fontos az is, hogy ne csupán nyájként tekintsünk Isten népére, hanem az egyes emberhez is személyes gondoskodással forduljunk, amennyire a lehetőségeink engedik. Számunkra különösen fontos ez a pasztorális magatartás, hiszen Szent Ignác ilyen módon kezdte tevékenységét, amikor „a lelkek segítését” tűzte ki feladatául. Ezt tette, amikor személyesen adta a lelkigyakorlatokat; még jóval azelőtt, hogy pappá szentelték volna. A személyes pasztoráció feltétele a másik ember megértése, akiben épp azáltal nyílik tér az örömhír befogadására és megélésére, hogy meghallgatva és elfogadva érzi magát.
Bajnak látom, hogy sokszor még hivatalos imaszövegeinkben is félelmet keltők vagyunk, Istent olyannak mutatjuk, akitől félni érdemes. Habár valószínűleg saját szavainkkal nem így fogalmaznánk, a liturgikus szövegeink gyakran sugallják ezt a gondolatot. És noha a félelem üdvös is lehet, nekünk legfőképpen Isten mindenkit átölelő szeretetét kellene hangsúlyoznunk és megjelenítenünk.

Milyen üzenete van az Ön tartományfőnökké választásának? Hogyan érezte magát találva általa?
– Nálunk sok más rendtől eltérően nem választják, hanem kinevezik a tartományfőnököt, s ezt egy hosszú, minden rendtárs javaslatait figyelembe vevő, többlépcsős tájékozódási folyamat előzi meg. Ennek során – sőt már két éve is, amikor az általános rendgyűlés küldöttének választottak – egyre inkább meg­tapasztaltam az irántam megnyilvánuló bizalmat. És érzékeltem Isten vezetését, ami az alapvető tapasztalatomhoz tartozik. Mindez megerősít, s teret nyit bennem arra, hogy ráhagyatkozással és reménnyel tekintsek előre, és elfoglaljam azt a helyet, ami adatott.
Mivel lelkigyakorlatos és lelki­vezetői területről jövök, a kinevezésemben leképeződhet a rendtársaim azon igénye, hogy a tartományunkban nagyobb hangsúlyt kapjon a személyes kísérés, és hogy erőtelje­sebben visszataláljunk lelkiségi forrásainkhoz. Ez utóbbi egyébként összhangban van nemrég lezárult általános rendgyűlésünk irányvonalával és Ferenc pápa ott elhangzott beszédével. Megtérést igényel, hogy mindenekelőtt Istent tartsuk szem előtt.

Hogyan üzen a világnak, az Egyháznak egy befelé forduló, mélységet és csendet kereső ember adminisztratív vezetővé választása?
– A dobogókői jelenlétem, szolgálatom elszigeteltséget sugalló ugyan, de valójában nem az. Itt is rendszeresen gyakorlati döntéseket kell hozni, apróbbakat és nagyobbakat egy­aránt. Segített a felkészülésben, hogy már jó néhány éve tagja voltam a tartományfőnök tanácsának, és a rendszeres havi üléseink révén ráláthattam a provinciára. Tapasztalataim arról győztek meg, hogy nagyon fontos a rendünkben a spirituális kormányzás. Ez abban áll, hogy az elöljáró személyes kapcsolatban van minden rendtársával, akik évente kötelesek feltárni neki a lelkiismeretüket. Ennek révén kapcsolatba kerül az egyének valóságával, mély vágyaival, valamint személyes adottságaikkal, azzal, ahogyan Isten vezeti őket. Ami ebből következik, egy megkülönböztetési folyamat része kell hogy legyen, amit mindketten imádságba visznek. Az egyén hívása és a rend hívása ugyanis nem különbözhet. Személyre szabott, ugyan­akkor a Társaság egészéhez illeszkedő döntésekre kell jutnunk, anélkül, hogy az egyén elveszítené a szabadságát bármilyen más küldetésre. Azt keressük együtt – sok négyszemközti beszélgetés révén is –, hogy mi az Isten hívása számunkra itt és most, ami nyilván a valóság paraméterei közé íródik.
Ezzel kapcsolatban egy evangéliumi történetre szeretném felhívni a figyelmet, amely Jézusnak azt a magatartását tárja elénk, ahogyan az Atyára vár. Amikor a pogány kánaáni asszony azzal a kéréssel fordul hozzá, hogy gyógyítsa meg a lányát, a szövegkörnyezetből úgy tűnik, hogy Jézus többszöri kérés után is hallgat, és nem tesz semmit. Végül az apostolok unszolására áll szóba az asszonnyal. Tény, hogy emberként kora vallási és kulturális közegében élt, amelyben a pogányokkal való érintkezés tilos volt, és ő maga is úgy értelmezte a küldetését, hogy Izrael népéhez szól. Erre utalnak az asszonyhoz intézett szavai. Itt nem az a kérdés, hogy meg tudja-e gyógyítani a lányt, vagy nem. A szokványostól eltérően azt mondanám, hogy arra vár, mire hívja az Atya. Csendben van, imádkozik, figyel. Várja, hogy megszülessen a válasz arra, amit tennie kell. És végül a pogány asszony válaszából kihallja az Atya hívását. Ekkor cselekszik (Mt 15,21–28). Ilyen az, amikor valaki „kivárja a vigaszt”, és Istennel összhangban cselekszik. Úgy gondolom, hogy a jó vezető folyamatosan keresi, hogyan léphet be Isten tervébe és egységbe rendező cselekvésébe.
Szent Ignác gyakran beszél a megkülönböztetésről, azaz arról, hogyan tudjuk felismerni azt, ami Istentől van, és azt is, ami nem. A racionális szintű megfontolás csupán az egyik formája ennek, csak egy bizonyos szintje a megkülönböztetésnek. De van affektív és zsigeri szintje is, amelyen a vigasz megszületik. Amikor már nincs kétségem, hogy a felismerés, amelyre eljutottam, Istentől való. Időnként sok-sok munkára, imára, keresésre van szükség ahhoz, hogy erre a fajta megkülönböztetésre képessé váljunk. Amikor viszont megtörténik, a vigasz részeként megtapasztalható az öröm és a béke. Ez egyénileg és közösségileg egy­aránt gyakorolható. Hát, ennek értelmében szeretném azt keresni, ami Istentől jön, és az utunkat mutatja.

A Vatikáni Rádióban a rendgyűlés után azt mondta: arra jutottak, hogy erősíteni kell a közösségi szellemet, és hogy a világ békétlensége a kiengesztelődés előmozdítását szabja a rend – és így a tartomány – feladatául. Provinciálisként hogyan tehet ezek érdekében?
– A kereszténység alapvetően közösségi, nem pedig individuális. De minden ember személyes utat jár be az istenkapcsolatában: Isten egyéni utakon vezet bennünket a közösségben. A kiengesztelődés az egyénnél kezdődik. Amikor kapcsolatba és egységbe kerülök magammal és Istennel, az kisugárzik és békét teremt. Jézus nem szociális programot hirdetett, hanem Isten országát, de ennek szociális kivetülése is volt. Ugyanígy: mint Ferenc pápa a rendi gyűlésünkön mondott beszédében hangsúlyozta, Isten elvezet bennünket oda, ahol a világ szenvedése várja a segítségünket. Óriási spirituális ínség, vákuum tapasztalható. Jó, hogy az emberek keresnek, nekünk pedig meg kell találnunk a módját, hogy találjanak is. Az elképzelésem szerint „terepre”: közösségekhez, plébániákra kellene mennünk a lelki­gya­kor­la­taink­kal, hogy minél több embernek segíthessünk rátalálni a velük személyes kapcsolatban álló és őket legmélyebben szerető Istenre. Különösen fontos lenne elérni azokat az embereket, akik távol vannak az Egyháztól, akik a periférián élnek. Jó lenne, ha kettesével-hármasával végeznénk az efféle szolgálatainkat, tehát közösségibb módon, hiszen ez lenne a leghitelesebb tanúságtétel a Jézusban való közösségi élet mellett. Ennek nagyobb súlyát látom, mint az egyéni kompetenciáknak.
Továbbra is fontos helyet kap küldetésünkben az intellektuális apostolkodás és a vallásközi párbeszéd, melyek szintén a kiengesztelődés szolgálatába állíthatók. Továbbá szemünk előtt tartjuk a menekültválság és a migráció okozta zűrzavart, a cigányság helyzetét. Mindezek érdekében segítenünk kell a társadalmi reflexiót, hogy az emberek ne zárkózzanak be a félelmeikbe. De érezzék azt is, hogy megértjük a félelmei­ket. Jó lenne, ha a veszélyből esélyt tudnánk kovácsolni. A veszély realitását nem tagadhatjuk, de kereshetjük a benne rejlő esélyt, és azt, hogyan válaszolhatunk rá pozitívan. A személyesség fontosságát azért is hangsúlyozom annyira, mert úgy látom, az elvek előtérbe állítása akadálya lehet a valósággal való eleven kapcsolatnak. Pedig ezen áll vagy bukik minden.
Minden egyes emberben rengeteg jó van, mindenki Isten képmása. A jezsuitáknak meggyőződésem szerint élen kell járniuk a félelmek oszlatásában, minden területen a párbeszédet keresve. Rá kell mutatnunk, hogy a kegyelem magvai vallástól és meggyőződéstől függetlenül minden emberben jelen vannak, és hogy a fundamentalizmusnak minden változata veszedelmes. Amikor egy vallási meggyőződés elszakad a spirituális úttól, ideológiává vagy fundamentalizmussá válik. Ezért is tartom annyira fontosnak a spirituális szolgálatot.

Hogyan viszonyulhatunk helyesen a világ békétlenségéhez? Egyénekként és közösségekként mit tehetünk a béke érdekében a szólamokon túl?
– Ez ott kezdődik, hogy magunkat ne vonjuk ki belőle, mint akik a békétlenség fölött állnak. A béke és az erőszak határvonala a szívünkön, minden egyes ember szívén keresztül húzódik. Gondolkodjunk el azon, hogy magunkban hogyan műveljük, segítjük elő a kiengesztelődés ügyét. A világ erőszakossága mindannyiunk életébe begyűrűzik. Új rend­főnökünk arra kér bennünket, hogy az Egyházon belül és azon kívül egyaránt keressük az együttműködést azokkal, akik ugyanazokat a célokat szolgálják, mint amelyekre mi meghívást kaptunk. Keressük meg és segítsük elő környezetünkben azokat a folyamatokat, amelyek a békét mozdítják elő. Fontos, hogy ébren tartsuk az imádság szolgálatát ezen a téren. Amikor a közel-keleti jezsuitákat megkérdeztük, hogy miben segíthetünk, az volt a válaszuk, hogy első­sorban imádkozzunk értük.

A jezsuiták legendás ökumenikus elkötelezettségét ismerve és Ferenc pápának az Avvenire számára adott nyilatkozatát olvasva komoly várakozás ébredhet az emberben, hogy a reformáció évében szép gesztusok tanúi lehetünk majd, annak szellemében – ahogyan a pápa fogalmaz –, „hogy megőrizzük és javítsuk azt, ami már megvan; ami sokkal több, mint ami elválaszt”. Provinciálisként hogyan gondol erre az évre az ökumené esélyei szempontjából?
– Sok protestáns lelkigyakorlatozónk van, lelkészek is. Nagyon jó, hogy jönnek, hogy lelkiségi téren ez a közös értés, tudás, tapasztalat mindannyiunk kincse lehet. Lelkivezető-képzésünkön is részt vesznek más egyházak lelkészei, és tagjai vagyunk a lelkivezetők európai szervezetének, amely szintén ökumenikus szemléletű. Értjük egymás nyelvét, egy utat járunk. A közeledés ebben az esetben az ő érdemük: hogy mernek nyitottak lenni és kilépni a hagyományos előítéletekből. Ebben Isten Lelkének működése megkérdőjelezhetetlen számomra. A II. vatikáni zsinat óta mi, jezsuiták különösen nyitottak vagyunk a vallásközi, tehát a nem keresztény vallásokkal folytatott párbeszédre – hát akkor hogyne lennének nyitottak a keresztények közöttire! Bízom abban, hogy ez az év segít jobban megismernünk egymást, hogy tudjuk megnevezni és megszeretni egymás értékeit, valamint hogy a személyes kapcsolatok és a közös lelki út Magyarországon is hidat ver egymás nagyobb tisztelete és a keresztségünkben jelen lévő egység számára.