Sokszor a félelem, a veszély tanít meg minket remélni és imádkozni

Fotó: News.va

 

 

A Szentírásban Izrael prófétái közül kiemelkedik egy kissé furcsa alak, egy olyan próféta, aki megpróbál elbújni az Úr hívása elől, nem hajlandó Isten megmentő tervének szolgálatába állni. Jónás prófétáról van szó, akinek történetét egy csupán négy fejezetből álló könyvecske meséli el: egyfajta példabeszéd ez, amely fontos tanítást tartalmaz, a megbocsátó Isten irgalmasságáról tanít.
Jónás egy „kifelé haladó” próféta, de menekülésben lévő próféta is. Kifelé haladó próféta, akit Isten a „perifériára” küld, Ninivébe, hogy megtérítse annak a nagyvárosnak a lakosait. Ninive azonban egy izraelita számára, mint amilyen Jónás volt, fenyegetést jelentett, ellenséges területnek számított, amely magát Jeruzsálemet veszélyeztette, s ezért inkább el kellett volna pusztítani, de semmiképpen sem megmenteni. Ezért amikor Isten elküldi Jónást prédikálni abba a városba, a próféta, mivel ismeri az Úr jóságát és megbocsátó szándékát, igyekszik kibújni a feladat alól, és menekülni kezd.
Menekülése során a pogányokkal kerül kapcsolatba, annak a hajónak a matrózaival, amelyre felszállt, hogy messzire kerüljön Istentől és küldetésétől. Messzire menekül, hiszen Ninive a mostani Irak térségében volt, ő pedig Spanyolország felé veszi az irányt, vagyis komolyan menekül. És éppen ezeknek az embereknek a magatartása az, amint később Ninive lakosaié is, ami alkalmat ad arra, hogy ma egy kicsit elgondolkodjunk a reményről, amely a veszéllyel és halállal szemközt imádságban fejeződik ki.
A tengeren való áthajózás során ugyanis hatalmas vihar támad, Jónás pedig lesétál a hajó rakterébe, s ott álomba merül. A matrózok viszont, mivel látják vesztüket, „mindegyik imádkozni kezdett saját istenéhez”: pogányok voltak (Jón 1,5). A hajóskapitány felrázza Jónást: „Hogyhogy alszol? Kelj fel, és imádkozz Istenedhez! Talán megemlékezik rólunk Isten, és nem kell elvesznünk!” (Jón 1,6). Ezeknek a „pogányoknak” a viselkedése a megfelelő reakció a halállal, a veszéllyel szemközt; mert az ember az ilyen helyzetben megtapasztalja teljes kiszolgáltatottságát és megmentésre szorultságát. A haláltól való ösztönös rémület feltárja annak szükségességét, hogy reméljünk az élet Istenében. „Talán megemlékezik rólunk Isten, és nem kell elvesznünk”: ezek az imádsággá vált remény szavai, azé az aggódó esedezésé, amely a közvetlen halálveszélybe került ember ajkáról fakad.
Nagyon könnyen lebecsüljük az Istenhez fordulást a szükségben, mintha csak érdekből mondott s ezért tökéletlen imádság lenne. Isten azonban ismeri gyengeségünket, tudja, hogy azért emlékezünk őrá, hogy segítséget kérjünk, és ő egy apa elnéző mosolyával jóindulatúan válaszol.
Amikor Jónás elismeri a felelősségét, és a tengerbe dobatja magát, hogy megmentse útitársait, a vihar elül. A közelgő halál imádkozásra késztette azokat a pogány embereket, és elérte, hogy a próféta megélje saját hivatását, vagyis mások szolgálatát, elfogadva, hogy feláldozza magát értük; most pedig a halál az életben maradtakat arra vezeti, hogy felismerjék és magasztalják az igaz Istent. A matrózok, akik félelmükben saját isteneikhez fohászkodtak, most őszinte istenfélelemmel felismerik az igaz Istent, áldozatokat mutatnak be és fogadalmi ajándékokat szentelnek neki. A remény, mely imádkozásra késztette őket, hogy meg ne haljanak, még hatalmasabbnak bizonyul, és olyan művet visz végbe, amely azt is meghaladja, amiben reménykedtek: nemcsak nem vesznek oda a viharban, hanem megnyílnak az ég és a föld egyetlen igaz Urának felismerésére.
Később Ninive lakói is, félve a pusztulástól, imádkozni fognak, amire az Isten megbocsátásába vetett remény indítja őket. Bűnbánatot tartanak, segítségül hívják az Urat, és megtérnek hozzá, kezdve a királlyal, aki a hajóskapitányhoz hasonlóan hangot ad reményének: „Ki tudja, hátha irgalmas lesz Isten (…), és nem kell elvesznünk!” (Jón 3,9)
Őket is, miként a hajón utazókat a viharban, elvezette az igazságra az, hogy szembe kellett nézniük a halállal, és végül megmenekültek. Így az isteni irgalmasság jegyében és még inkább a húsvéti misztérium fényében a halál – miként Assisi Szent Ferenc számára – „halál nővérünkké” válhat, és minden ember számára azt a meglepő alkalmat jelentheti, amikor megismerjük a reményt, és találkozunk az Úrral. Adja meg az Úr, hogy megértsük ezt a kapcsolatot az imádság és a remény között! Az imádság segít előrehaladnod a reményben, amikor pedig beborul az ég, még több imára van szükség. És akkor a reményből is több lesz. Köszönöm.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .