A legutóbbi népszavazás alkalmával ezekkel a szavakkal fordult püspöki konferenciánk a hívekhez. A nyilatkozat megállapításai több mint három év elteltével is aktuálisak. Akkor a kórház-privatizációról és a kettős állampolgárságról döntöttünk. A rendszerváltás óta ez volt az ötödik népszavazás.
Az elsőt, az úgynevezett négy igenest 1989. november végére írták ki. Megmozdult az ország. A mintegy hatvanszázalékos részvételi arányt azóta sem sikerült elérni. A következő évben például csak tizennégy százalék ment el szavazni. Sikeres volt viszont a harmadik népszavazás 1997 novemberében a NATO-csatlakozásról, és 2003 áprilisában hazánk európai uniós tagságáról, bár a dolog szépséghibája, hogy a voksolás előtt a szavazás szabályait a törvényhozók módosították. A szavazási jegyzékben szereplők több mint fele távol maradt ugyan, de aki elment szavazni, az mindkét esetben szinte egységesen a kiírt célt támogatta. Aztán jött a legutóbbi, a sokak által gyászosnak ítélt, eredménytelen ügydöntő népszavazás 2004. december 5-én, és itt van a mostani, melynek jövőnk szempontjából ismét nagy tétje van. Elsősorban nem is annyira a vizitdíj, a tandíj és a kórházi napidíj kérdése, hiszen az igazi megmérettetés kétségtelenül az egészségbiztosításról szóló szavazás lett volna. Most az a kérdés, képesek vagyunk-e egy kis lépést tenni a sorsunk javításáért. Teréz anya egykor úgy fogalmazott: amit a nyomor megszüntetéséért tehetünk, az egy csepp az óceánban, de nélküle szegényebb lenne az óceán. Itt, a Kárpát- medencében ezt jóval egyszerűbben úgy mondjuk, hogy aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. A nagy zarándoklatok is az első lépéssel indulnak. Ilyen első, kis lépés lesz a jövő vasárnapi népszavazás, amikor az egymásért érzett felelősségvállalásból, szolidaritásból, és testvéri szeretetből is vizsgázunk. Nagyböjti készületünkhöz jól illik ez a lelkület, hiszen nemcsak önmagunkért, hanem másokért is élünk.
Történelmi tapasztalataink alapján tudjuk – idézhetnénk újra a 2004-es püspökkari nyilatkozatot -, nehéz helyzetben mindig csak az isteni gondviselésben, a Magyarok Nagyasszonyának támogatásában és önmagunk erejében bízhattunk.
