Szeretnék hangsúlyozni valamit: a plébánia mindig érvényes! A plébániának meg kell maradnia: olyan struktúra az, amelyet nem dobhatunk ki az ablakon. A plébánia Isten népének háza, amelyben a közösség él. A kérdés az, miként működik a plébánia. Akadnak olyan plébániák, ahol az irodista hölgyek a „sátán tanítványainak” tűnnek, megrémisztik az embereket. Vannak zárt ajtós plébániák. De vannak olyanok is, amelyek ajtaja nyitva áll, s amikor valaki érdeklődni jön, azt mondják neki: „Igen, igen… foglaljon csak helyet. Miben segíthetünk?” És türelmesen meghallgatják… A törődés Isten népével fáradságos, bizony fáradságos feladat. Ismertem egy kiváló Buenos Aires-i jezsuita egyetemi professzort, aki, amikor nyugdíjba ment, arra kérte a tartományfőnököt, hadd szolgáljon plébánosként az egyik szegénynegyedben, hogy azt is megtapasztalhassa. Hetente egyszer eljött a fakultásra – ahhoz a közösséghez tartozott –, és egy nap így szólt hozzám: „Mondd meg az egyháztanprofesszorodnak, hogy a traktátusából hiányzik két tétel.” – „Melyek?” „Az első: Isten szent népe lényegénél fogva fárasztó. A második pedig: Isten szent népe ontológiailag azt teszi, amit jónak lát, és ez fárasztó!” Plébánosnak lenni fáradságos feladat: egy plébánia működtetése fárasztó dolog a mai, sok nehézséggel küzdő világban. De az Úr arra hívott minket, hogy dolgozzunk és fáradozzunk, nem pedig arra, hogy pihenjünk. A plébániák megújítására a püspököknek mindig figyelmet kell fordítaniuk. Hogyan működik a plébánia? Mit teszel? Miként folyik a katekézis? Hogyan tanítod? Nyitott a plébánia? Rengeteg dologra kell figyelni… Most egy Buenos Aires-i plébánia jutott az eszembe. Amikor jegyesek érkeztek, azzal, hogy: „Szeretnénk itt házasodni…” „Rendben – válaszolta a titkárnő –, máris mondom az árakat.” Ezt nem szabad így! Plébániát így nem lehet működtetni. Hogyan fogadják az embereket? Hogyan hallgatják meg őket? Mindig van valaki a gyóntatószékben? A templomokban – nem a kis kerületekben, hanem a központban, a nagy utak mentén lévő, nagyobb templomokban –, ha van olyan gyóntatószék, amelyben ég a lámpa, akkor mindig vannak emberek is, akik bemennek. Mindig. Ilyen a befogadó plébánia.
Szükség van arra, hogy kibontakoztassuk újító képességünket. Amikor egy plébánia ebbe az irányba fejlődik, megvalósul az, amit én – a misszionárius tanítványok példáját felidézve – „kifelé tartó plébániának” hívok. Most egy olyan, falusi plébániára gondolok – ez szép példa, amelyet aztán sokfelé követtek –, ahol nem volt szokás megkeresztelni a gyermekeket, mert nem volt rá pénzük az embereknek. De a búcsú ünnepére már három-négy hónappal korábban készülni kezdenek. Végiglátogatják a házakat, és így tudomást szereznek arról, kik azok a gyermekek, akik nincsenek megkeresztelve. Felkészítik a családokat, és a búcsú ünnepének egyik programjaként megkeresztelik azt a harminc-negyven gyermeket, akik egyébként megkereszteletlenül maradtak volna. Ehhez hasonló megoldásokat kell kitalálni. Ma az emberek közül sokan nem házasodnak templomban. Egy papi összejövetelen egyszer felállt az egyik pap, és azt kérdezte: „Végiggondoltátok, miért van ez így?” Aztán számos, jól ismert okot sorolt fel, említette például napjaink kultúráját, és így tovább. De sokan vannak olyanok is, akik azért nem házasodnak meg, mert a házasságkötés nem kevés pénzbe kerül. Hiszen mindenért fizetni kell. Ez társadalmi tény. Ezért ez a plébános, aki igencsak leleményes volt, kihirdette: „Várom mindazokat, akik szeretnének megházasodni!” Argentínában kétféle esküvő létezik: aki házasságot akar kötni, annak a polgári esküvőn mindenképpen részt kell vennie, aztán pedig, aki akar, elmehet a saját felekezete szerinti templomba, hogy ott is megházasodjon. Sokan azért nem jönnek el a templomba házasságot kötni, mert nincs pénzük nagy ünnepségre… A találékony papok azonban azt mondják: „Nem, nem! Én várlak titeket!” Ha a polgári esküvő délelőtt vagy kora délután van, én utána rendelkezésre állok, nem sziesztázom! A polgári szertartás után eljöhetnek a fiatalok a templomba, megházasodhatnak, és aztán mehetnek békében.
Ezt kell tenni: kitalálni a megoldást, felkeresni az embereket, közéjük menni, osztozni a nehézségeikben. Az a plébánia, amely olyan, mint egy hivatal, manapság nem működik. Mert az emberek nem elég fegyelmezettek. A ti népetek fegyelmezett, és ez Isten kegyelme, de ha a saját szülőföldemre gondolok, ott az emberek, ha te nem keresed őket, ha te nem közeledsz hozzájuk, nem jönnek közelebb. Ezt jelenti misszionárius tanítványnak, kifelé tartó plébániának lenni. Kilépni a falak közül, keresni az embereket, ahogyan Isten tette, aki elküldte Fiát, hogy megkeressen minket. Nem tudom, leegyszerűsítő válasz-e ez, de nekem nincs más válaszom. Nem vagyok felvilágosult pasztorális szakértő, én azt mondom, ami a tapasztalatomból fakad.
*
A modern világ krisztustalanodása, szekularizálódása erős. Ám van, aki azt mondja: „Igen, erős, ugyanakkor látszanak a vallásosság jelei, mintha ébredőben lenne az emberek vallási érzéke.” Ez azonban veszélyt is jelenthet. Úgy gondolom, ebben az olyannyira szekularizált világban egy másik veszély is leselkedik ránk, mégpedig a gnosztikus spiritualizálódás: a szekularizáció megteremti a gnosztikus jellegű lelki élet lehetőségét. Emlékezzünk csak arra, hogy ez volt az egyház első eretneksége. János apostol ostorozza a gnosztikusokat – de még mennyire, micsoda erővel! –, akiknél szubjektív, Krisztus nélküli spiritualitás uralkodik. A súlyosabb probléma e szekularizációval kapcsolatban, az én szememben, a krisztustalanítás: félretenni Krisztust, félretenni a Fiút. Imádkozom, érzek… és semmi több. Ez gnoszticizmus.
Megtalálni Istent, de Krisztus nélkül: Krisztus nélküli Isten, egyház nélküli nép. Miért nem jó ez? Mert az egyház az anya, aki életet ad neked, Krisztus pedig a bátyád, az Atya Fia, aki az Atyára utal, ő az, aki kinyilatkoztatja neked az Atya nevét. A mai gnoszticizmus, mivel éppen krisztustalanodás, Krisztus-nélküliség, árva egyházhoz, vagy pontosabban fogalmazva, árva keresztényekhez, árva néphez vezet. Nekünk pedig fel kell hívnunk erre népünk figyelmét.
Mit tanácsolnék én? Ez jut eszembe – de úgy vélem, ez az evangéliumi gyakorlat, épp ez az Úr tanítása –: a közelség. Nekünk, az Úr szolgáinak – püspököknek, papoknak, megszentelt személyeknek, meggyőződéses világi hívőknek – ma közel kell lennünk Isten népéhez. Közelség nélkül csak szó van, test nélkül. Gondoljunk – én szeretek erre gondolni – az evangélium két tartóoszlopára. Mi az evangélium két tartóoszlopa? A boldogmondások, aztán pedig Máté huszonötödik fejezete, a „jegyzék”, amely alapján valamennyien megítéltetünk majd (vö. Mt 25,31–46). Konkrétság. Közelség. Érintés. Aztán az irgalmasság testi és lelki cselekedetei. (Mondhatja valaki:) „Ön csak azért említi ezeket, mert az irgalmasság évében divatos erről beszélni…” Nem, hanem azért, mert ez az evangélium! Az evangélium: gyakorolni az irgalmasság cselekedeteit. Ott van az az eretnek vagy hitetlen szamaritánus, akinek megesik a szíve, és azt teszi, amit tennie kell, még a pénzét is felajánlja. Megérinteni… Jézus mindig az emberek között járt, vagy az Atyával volt. Vagy imádságban, egyedül az Atyával, vagy az emberek között, a tanítványokkal. Közelség. Érintés. Ez Jézus élete… Amikor Naim városának kapujánál megrendült (vö. Lk 7,11–17), szánalomra gyulladt, odament a koporsóhoz, és azt mondta: „Ne sírj…” Közelség. A közelség Krisztus szenvedő testének megérintése.
És az egyház… az egyház dicsőségei nyilvánvalóan a vértanúk, de azok a férfiak és nők is, akik mindent elhagytak, és életüket kórházakban, iskolákban, gyermekek, betegek között töltötték. Emlékszem egy soványka, jóságos nővérkére Közép-Afrikából, nyolcvanhárom-nyolcvannégy éves lehetett, egy kislánnyal… eljött, hogy üdvözöljön engem: „Én nem idevaló vagyok, hanem a Kongó folyó túloldaláról származom, de ide járok bevásárolni, mert itt olcsóbb.” Megmondta, hány éves: nyolcvanhárom-nyolcvannégy. „Huszonhárom éve élek itt: bábaként dolgozom, két-háromezer gyermeket segítettem a világra…” „És egyedül jár ide?” – „Igen, igen, fogom a kenut, és indulok…” Nyolcvanhárom évesen! Egy óra alatt megtette kenuval az utat. Ez a nő – és sok hozzá hasonló – elhagyta az országát – olasz, bresciai –, elhagyták az országukat, hogy megérintsék Krisztus testét. Ha elmegyünk ezekbe a missziós országokba, az Amazonas-medencébe, Latin-Amerikába, a temetőkben ott találjuk a sok-sok fiatalon elhunyt szerzetes férfi és nő sírját. Nem volt gyógyszerük az adott vidék betegségei ellen, így fiatalon haltak meg. Az irgalmasság cselekedetei: érinteni, tanítani, vigasztalni, „időt vesztegetni”. Időt vesztegetni: annyira tetszett ez nekem: egyszer egy férfi elment gyónni, de olyan helyzetben volt, hogy nem kaphatott feloldozást. Kissé félve ment, mert néhányszor elküldték már. Ez a pap viszont meghallgatta, elmagyarázta neki a helyzetet, és azt mondta: „Te csak imádkozz! Isten szeret téged! Megáldalak, és majd gyere vissza, megígéred, hogy visszajössz?” Ez a pap „vesztegette az idejét”, hogy ezt az embert a szentségekhez vonzza. Ezt hívják közelségnek.
Mivel püspököknek beszélek a közelségről, azt hiszem, szólnom kell a legfontosabb közelségről: a papokhoz való közelségről. A püspöknek mindig a papjai rendelkezésére kell állnia. Amikor Argentínában éltem, sok mindent hallottam a papoktól… Amikor lelkigyakorlatot vezettem – amit különösen szerettem –, nagyon, de nagyon gyakran azt mondtam a hozzám forduló papnak: „Beszélj erről a püspökkel…” „Sajnos nem lehet. Hívtam, a titkárnője azonban azt mondta, hogy borzasztóan elfoglalt, de három hónapon belül majd fogad.” Az ilyen pap árvának érzi magát, apa nélkül, közelség nélkül marad, és kezdi kedvét veszíteni. A püspöknek, aki este, amikor hazaér, látja a híváslistán, hogy egy pap kereste, vagy még aznap vagy másnap fel kell hívnia a papot. Ez a közelség. Az Atya működése: atyának lenni, püspök atyának.
Aztán ott vannak a fiatalok. Ezekben a napokban beszélnünk kell a fiatalokról. A fiatalok „unalmasak”, mert mindig ugyanazokat a dolgokat mondják: „én ezt így látom…”, „az egyháznak ezt és ezt kellene tennie…”. Ezért a fiatalokhoz türelem kell. Gyerekként ismertem néhány papot: azokban az időkben az emberek még gyakrabban jártak gyónni. Ezek a papok órákon át hallgatták a gyónásokat, fogadták a híveket a plébániai irodában, hogy meghallgassák ugyanazokat a történeteket… türelemmel. A fiatalokat táborokba, a hegyekbe kell vinni… Gondoljatok csak Szent II. János Pálra, mit csinált az egyetemistákkal? Igen, órákat tartott nekik, s aztán elment velük a hegyekbe. Ez a közelség. Ott hallgatta őket. Együtt volt a fiatalokkal…
És van itt még egy utolsó dolog, amit hangsúlyozni szeretnék, mert úgy érzem, kéri tőlem az Úr: a nagyszülőkkel kapcsolatos. Ti, akik végigszenvedtétek a kommunizmust, az ateizmust, tudjátok, hogy a nagyszülők, a nagymamák voltak azok, akik megőrizték és továbbadták a hitet. A nagyszülők őrzik egy nép emlékezetét, övék a hit emlékezete, az egyház emlékezete.
Ne dobjátok ki az öregeket! A kidobás mai kultúrájában, amely krisztustalanná vált, kidobják azt, ami nem hasznos, ami nem működik. Ne tegyétek! A nagyszülők a nép emlékezete, a hit emlékezete. Össze kell kötni a fiatalokat a nagyszülőkkel: ez is közelség. Közel lenni és közelséget teremteni. Nincsenek receptek, de el kell indulnunk a terepre. Ha arra várunk, hogy csörögjön a telefon, vagy hogy kopogtassanak, az nem elég… Nem! Ki kell lépnünk, el kell indulnunk, keresnünk kell az embereket, mint a pásztor, aki az elveszettek után indul. Nem tudom, egyszerűen ez jut az eszembe.
*
Európában, Amerikában, Latin-Amerikában, Afrikában, néhány ázsiai országban valóságos ideológiai gyarmatosítás folyik. Az egyik ilyen – világosan néven nevezem – a gender-elmélet. Ma a kisgyermekeknek – a kisgyermekeknek! – ezt tanítják az iskolában: a nemét mindenki maga választhatja meg. Miért tanítják ezt? Mert a könyvek fölött azok az emberek és intézmények rendelkeznek, akik és amelyek a pénzt adják neked. Ez ideológiai gyarmatosítás, amelyet nagyon befolyásos országok is pénzelnek. És ez szörnyű! Amikor Benedek pápával beszéltem, aki jól van, és teljesen világosan gondolkodik, azt mondta nekem: „Szentatya, ez a teremtő Isten elleni bűn kora!” Nagyon bölcs megjegyzés! Isten megteremtette a férfit és a nőt; Isten ilyennek és ilyennek teremtette a világot, mi pedig az ellenkezőjét tesszük. Isten „műveletlen” állapotot adott nekünk, hogy mi abból műveltséget, kultúrát hozzunk létre; de ezzel a kultúrával aztán olyan dolgokat művelünk, amelyek visszavisznek bennünket a „műveletlen” állapotba. El kell gondolkodnunk azon, amit Benedek pápa mondott: „Ez a teremtő Isten elleni bűn kora.” Ez a gondolat majd segít minket.
Fordította: Tőzsér Endre SP
