A dzsungel könyve Korda Zoltán rendezte brit filmváltozata 1942 óta szilárdan tartotta magát mint Rudyard Kipling emblematikus „indiai legendájának” legjobb és valójában egyetlen komolyan vehető feldolgozása. Maradjunk annyiban, hogy Walt Disney bájosan bárgyú animációja külön kategória. A szuperhősök őse, az afrikai vadonban vadakkal és a legvérszomjasabbakkal, a fehér emberekkel küzdő Tarzan karaktere Johnny Weissmüller után – az ötvenes, hatvanas évek újraélesztési kísérletei ellenére – nem talált magára és ideális megformálóra. Tegyük hozzá, hogy Edgar Rice Burroughs „majomembere” sem úszhatta meg rajzfilmesítését; a Disney-vállalat 1999-ben a liánokon lengő izompacsirtából is „kedves” mesefigurát kreált. Ilyen előzmények után üdítően, sőt lelkesítően hatott, hogy a két derék erdőlakót élő szereplők által megformálva, kiélezett, drámai szituációkban láthattuk viszont a vásznon. Jon Favreau ráadásul a Disney égisze alatt rendezte meg A dzsungel könyvét. Fogjuk fel jóvátételként, hogy dramaturgiailag elég jól felépített, izgalmas családi film kerekedett az ügyesen körvonalazott, feszesre húzott Kipling-sztoriból. Sir Kán, a tigris itt igazi ellenség; félelmetes, következetes, kitartó. Szerinte Mauglinak nincs helye az őt felnevelő farkasok között, mert az Ember mindig csak vészt hozott a dzsungel lakóira. Később kiderül, hogy a tűz nyomát magán viselő Sir Kánt személyes bosszú vezérli. Akkor vakult meg fél szemére, amikor megtámadta és megölte Maugli „piros virággal” védekező apját. A tigris a fiú „kiadatására” rövid határidőt szab a Béke-sziklánál összegyűlt állatseregletnek: ha beköszönt az esős évszak, visszajön, hogy leszámoljon vele. A szikla töve aszály idején a környék egyetlen vízlelő helye, ahol a dzsungel törvényei szerint minden állat együtt ihat; egyiknek sem kell attól tartania, hogy ragadozók prédájává válik. Megérkezik a monszun, és Mauglinak menekülnie kell…
A film csak akkor hígul-gyengül, amikor Favreau megrendelői igényt kielégítve vagy hamis nosztalgiát keltve beemeli alkotásába az 1967-es animációs változat bizonyos „elemeit”. Mert a jól eltalált, feszült alaphangulatból bizony alaposan kilóg Balu és Maugli lazulós-fürdőzős dala, ahogy meglehetősen idétlenül hat Louie (nálunk Lajcsi) király, az irdatlan méretű borneói orangután operettbelépőkre emlékeztető zenés önreflexiója is. Az ismerős sláger elhangzása után nem sokkal a (fél)nótás főemlős már őrjöngő King Kongként kergeti Mauglit sziklabirodalmában, a hindu romtemplom hatásosan összeomló folyosóin, termein át. Maugli és Sir Kán végső összecsapása, a lángoló őserdő Korda filmjének felemelő nagyformátumúságát idézi. A dzsungel könyvének új változata kissé megvágva, a ´67-es könnyed „emlékektől” és a vége főcím bohóságaitól megszabadítva igazán eredeti és mértékadó adaptáció lehetne. Favreau készül a folytatásra, Andy Serkis pedig már dolgozik a maga világsztárokat megmozgató, ugyancsak CGI-technikát (számítógépes grafikát, trükköket) felhasználó Kipling-olvasatán.
A Tarzan legendájával David Yates-nek sikerült az, ami korábban másoknak nem; értelmet adott e sokszor feldolgozott, ám mindig is kissé a levegőben lógó, súlytalan kalandregényalapnak. John Clayton (Alexander Skarsgård) köztiszteletnek örvendő, csöndes-boldog házasságban élő arisztokrata a viktoriánus Angliában. Kiegyensúlyozott, kevés beszédű, leginkább az otthon nyugalmára vágyó úriember, aki a lordok háza „reálpolitikusainak” nyomására sem akar visszatérni ifjúsága helyszínére, Afrikába, ahol szülei halála után gorillák nevelték fel, és Tarzan néven, a dzsungel legyőzhetetlen uraként vívta ki tekintélyét az ott élő törzsek és a vadon állatai körében. A veterán jenki katona, a múltja vétkeiért polgárjogi aktivistaként „vezeklő” George Washington Williams (Samuel L. Jackson) azonban meggyőzi Claytont, nézzen körül egykori szülőhazájában, Kongóban. A túlköltekező, adósságokat felhalmozó II. Lipót belga király ugyanis saját tulajdonaként rendelkezik az európai nagyhatalmak osztozkodása során, jogi csűrcsavarok útján megszerzett gyarmatterület ásványkincseivel; az őslakosokat elhurcolják és rabszolgaként dolgoztatják. A történet fő gonosza a király személyes küldöttje, Leon Rom kapitány (Christoph Waltz), aki az uralkodó anyagi gondjaira megoldást jelentő gyémántokért cserébe Tarzan átadását ajánlja fel ősellenségének, Mbonga törzsfőnöknek (Djimon Hounsou). John Claytont pedig mivel lehetne jobban motiválni és végzetébe csalni, mint csodás-öntudatos felesége, Jane (Margot Robbie) foglyul ejtésével…
A Tarzan legendájának újdonsága mindenekelőtt a részletekben rejlik; olyan jól adagolt „hitelesítő” momentumok, apróságok teszik valószerűbbé a képtelen kalandsztorit, amelyekre a történet korábbi filmes feldolgozói nem gondol(hat)tak. Az elegáns John Clayton vadember múltjáról például először csupán feltűnően nagy, némileg deformált kézfeje árulkodik. Amikor a palotájukban vendégeskedő gyerekek a dzsungelbeli kalandjairól faggatják, elmondja, hogy ott gorilla módra, négykézláb közlekedett; behajlított ujjai, túlerőltetett ízületei megvastagodtak. A forgatókönyvírók a „kolorit” és a történeti hűség kedvéért még a „nagyotmondó” Henry Morton Stanley nevét is becsempészték az egyik dialógusba. Stanley az 1870-es években afrikai expedícióival vezető szerepet játszott a szóban forgó térség feltérképezésében, megismertetésében – és egyes vélemények szerint Kongó belgáknak történő „kiszolgáltatásában” is…
Az új Tarzan A dzsungel könyvéhez hasonlóan egyfajta korunknak szóló, fantasy stílusú látványtúlzásokkal dúsított szimbolikus tanmesévé nemesül: míg Maugli India sűrűjében, addig Tarzan Afrika vadonjában küzd szabadságért, méltóságért, igazságért. A természettel a természetért.
