A bezárásnak azonban nem csak a betegek és az orvosok voltak a vesztesei – a lipótmezei intézethez hatvanöt katasztrális hold tartozott, az épületet még 1995-ben műemlékké nyilvánították. Benne a különleges művészettörténeti értékkel bíró katolikus kápolna, amely ma üresen áll, a megrongálódott tetőszerkezeten ázik a vakolat… Dr. Kárpáti Miklós nyugalmazott osztályvezető főorvos negyven évig dolgozott az intézetben – ő írta meg a történetét az első kapavágástól a kapuk bezárásáig Volt egyszer egy Lipótmező címen. Munkájában a kápolnáról is részletesen beszámol: „A tervezéshez megadott irányelvek szerint a kápolna és az imaházak elhelyezésénél fontos volt, hogy a gondozó és a gyógyító részleg felől könnyen elérhető, szellős, világos, három-négyszáz fő befogadására alkalmas és idegenek számára is megközelíthető legyen. A kápolna berendezésének tervrajzát Bárczy Imre szignálta 1867 decemberében. Belső berendezését Dasatiel József készítette el puhafából, és részben barnára festette, részben aranyozta.” Az első tervek szerint a Bécsi Művészeti Akadémiától rendelték volna meg a kápolna oltárképét, végül azonban a belügyminiszter javaslatára egy magyar festőt kértek fel a munkára, Orlay Petrich Somát. A művész – akit ma a történeti festészet jeles alakjaként tartunk számon – két vázlatot is készített, amelyeket elküldtek Simor János hercegprímásnak, hogy véleményezze. A főpásztor azt találta megfelelőbbnek, amely a gyógyító Jézust ábrázolja, amint feltámasztja Járius lányát. „A kép 1870 januárjára készült el. Hat láb magas, négy láb és két hüvelyk széles volt – olvasható Kárpáti Miklós könyvében. – 1870. március 6-án az egyház Esztergomból rendelt ki papot, aki a kápolnát felszentelte. A kápolna lelkésze Kleize János volt, aki az intézet területén lakott – édesapja a kórházban a kárpitosműhelyt vezette. A kápolna akkor a krisztinavárosi plébániához tartozott. Az ökumené szellemében a kápolnától jobbra létesítették az izraelita, balra a görögkeleti imaszobát. A református és az evangélikus imaszobákat a kápolna fölött, az első emeleten alakították ki.” Oláh Gusztáv igazgatása alatt, 1912-13-ban tatarozták a kápolnát. Ekkor készült a ma is még részben látható szecessziós freskó, amely a gödöllői művésztelep egyik alapítójának, Nagy Sándornak munkája, valamint a hat festett üvegablak, amelyeket Róth Miksa készített el Nagy Sándor tervei szerint. Ebben az időben a kápolna önálló plébániává alakult. Tartottak itt esküvőket, kereszteléseket, úrnapi és feltámadási körmeneteket. Az aktív egyházi életnek a politika vetett véget, hiszen 1950 után előírták: fel kell számolni a kórházakban a vallási funkciójú létesítményeket. A kápolna berendezését lebontották, és máig ismeretlen helyre szállították. Az ötvenes években az üvegablakokat is kiszedték a helyükről és ládákba rakták, de szerencsére végül nem szállították el őket az épületből. A kápolna harangját, amelyet Jurisics Ferenc 1921-ben bronzból öntött, az intézet múzeuma őrizte – sorsát a 2007-es felszámolás pecsételte meg, azóta ugyanis nem tudni, hol van. A kiürített kápolnát 1971-ig a Gyógyáru Vállalat raktáraként használták. A falakra, a freskókon vízvezetékcsöveket és villanyvezetéket szereltek. Amikor a vállalat kiköltözött, az intézet vezetősége előadóteremmé alakította át a helyiséget. 1972-ben a műemlékvédelem javaslatára a freskók egy részét lekaparták, másik részét pedig úgynevezett védőfestéssel kenték le. A festett üvegablakok viszont ekkor visszakerültek eredeti helyükre. Az intézet fennállásának százhuszonötödik évfordulója alkalmával megalapított Pro Traditione et Evolutione Alapítvány kuratóriumának elnöke, Kárpáti Miklós és egyik tagja, Kundra Olga – aki akkor az intézetben az Orvosi Kamarát képviselte – egy főigazgatói értekezleten előterjesztette a kápolna rekonstrukciójának javaslatát. Hogy a szükséges anyagi feltételeket előteremtsék, a kerületben működő Nyék-Kurucles Közhasznú Egyesülettel összefogva jótékonysági hangversenyeket szerveztek, amelyeken neves művészek – például Ferencz Éva, Kobzos Kis Tamás, Bánffy György, a Zeneművészeti Főiskola hallgatóiból alakult vonósnégyes, Budai Ilona, a Palestrina kórus, a Zeneművészeti Főiskola hallgatóiból álló szimfonikus zenekar, Takács Bence versmondó vagy Koltói Kata gitárművész – léptek fel. Az alapítvány emellett pályázatot is benyújtott a II. kerületi Egyházügyi Tanácsnak, amelyet meg is nyertek. Jelentős támogatást nyújtott a feltáráshoz Beer Miklós váci megyés püspök is. Az így összegyűjtött tőkével 2004 májusában elkezdődhetett a feltárás, amelyet Bóna István festő-restaurátor, Lopusny Erzsébet és Susánszky Ágnes restaurátorok végeztek Somos Éva levéltári és múzeumi kutatásai alapján. Közben az egyházi szolgálat is megindult az intézetben – ezt még Veér András főigazgató főorvos 1989 februárjában engedélyezte, az elsők között a fővárosban. Minden vasárnap volt szentmise és protestáns istentisztelet a kápolnában. Az induláshoz szükséges felszerelést adományokból gyűjtötték össze. A segítségnyújtásban élen járt a Rózsák terei Szent Erzsébet-templom akkori plébánosa, Bertók Ferenc, de jelentős értékű tárgyakat adott Mádai István plébános, Csepreghy Ignác érseki helynök is. A liturgikus ruhákat Klemm Ignác, valamint Ackermann Kálmán plébános ajándékozta, illetve az örökimádó nővérek szép miseruhát készítettek a kápolna számára. „Rumy Tamás, a magyarországi sarutlan karmeliták korábbi tartományfőnöke az aranymiséjére ajándékba kapott kelyhet adományozta a kápolnának – emlékszik vissza Kárpáti Miklós. – A római katolikus szentmiséket Hevesi János, Benkő Antal és Szikszai Sándor felváltva mutatták be. A liturgiákat az egészségügyi miniszter által kirendelt kormánybiztos szüntette meg azzal, hogy a kápolnát bezáratta. Az utolsó szentmise 2007. november 25-én volt. Ezzel együtt sajnos megszűnt a pasztorációs szolgálat is. A jelenlegi kormányzat másodszor szüntette meg a vallásgyakorlás lehetőségét a Lipótmezőn.”
