– A szinoptikus evangéliumokban épp ezért kivételes súlya, jelentősége van annak a beszélgetésnek, amelyben – pogányok lakta vidéken – mégis a tizenkettőhöz fordult Jézus: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát? … Hát ti kinek tartotok engem?” Emlékszünk rá, itt hangzott fel a tanítványok képviselőjének, Péternek a hitvallása, amelyet nem pontosan ugyanazokkal a szavakkal, de tartalmilag egybehangzón mind a három evangéliumban olvasunk. A tizenkettő Messiásnak vallja Jézust. Jézus megilletődve elfogadta ezt a hitvallást, de nyomban arról kezdett beszélni, hogy küldetése a szenvedés, a kínhalál vállalásával válik teljessé, azokon át jut el a megdicsőüléshez. Emlékszünk, Péter tiltakozott ez ellen, s a többiek is azt gondolhatták, hogy Mesterük rémeket lát. Talán ezért vitte föl Pétert – hat, nyolc nap múltán – a Színeváltozás hegyére. S hogy ne egyedül legyen szem- és fültanúja az ott történendőknek, ezért hívta meg vele együtt Jánost és Jakabot. A hegyen egy olyan eseménynek lettek tanúivá, részeseivé a meghívottak, amelyhez hasonlóról csak a húsvét utáni eseményekről szóló beszámolókban olvasunk. Jézus arca fényleni kezd, még a ruhája is ragyog. Mellette megjelenik az Ószövetség két legnagyobb alakja, Mózes meg Illés, és szemlátomást „fölfelé” néznek rá. Beszélgetésüket alig érti a három tanú. Arról beszélnek, ami Mesterükre vár. Péter buzgólkodik: „Ne készítsünk három sátrat?” Aztán elsötétül az ég, hallják a mennyei szót, az Atya üzenetét. Hallgassák Jézust, ne vitatkozzanak vele. S már jönnek is lefelé a hegyről megilletődve, hogy aztán magukba zárják a titkot, aminek részesei lettek. Pilinszky János arról ír egy versében, hogy mi nem látjuk ugyan testi valóságában Jézust, de egymás „színeváltozásának” néha tanúi lehetünk. „… olykor belép valaki / és ami van, hirtelenül kitárul. / Elég egy arc látványa, egy jelenlét, s a tapéták vérezni kezdenek” (Elég). Ezek az emberi kapcsolatainkban megjelenő „csodák” nem foghatók Jézus színeváltozásához. Valami közük mégis van hozzá, valamit mégis megsejtetnek belőle.
