Fotó: Nagy Attila
– Szerintem mindenkihez szól, felejthetetlen spirituális élmény. Csak beszélek róla, de most is borsódzik a hátam… Nincs jelentősége, hogy valaki Wagner-rajongó vagy sem. Ezt az averziót sürgősen el kell felejteni. A zenedráma mélysége, az elbeszélt történet, a Grál-legenda, a húsvéti üzenet olyan erős, hogy szinte elrepül a bő négyórás játékidő. A Parsifal lehetőséget ad a misztérium megértésére.
Ma már mondhatjuk, hogy a Parsifal régi szerepe…
– Nyolc-kilenc évvel ezelőtt Mannheimben énekeltem először egy 1957 óta játszott klasszikus előadásban. Németországban ez a legrégebb óta műsoron tartott Parsifal-rendezés. A színház vezetői többször megpróbáltak előállni egy új produkció tervével, de a mannheimi közönség ellenállt, nem engedte lecserélni. Időtálló rendezés, amelynek letisztult, nagyrészt vetített képi világa mai szemmel nézve is „modern”. Az előadásra külföldről is jönnek a zenebarátok. Óriási felelősség, de nagy szerencse is egy ilyen tradicionális előadásba beállni. A Parsifalt hagyományosan évente kétszer, nagypénteken és úrnapján tűzik műsorra. Az előadás előtt és a szünetekben a színház előtti téren piknikezik a közönség; Mannheimben jelentős társadalmi esemény, többszörösen ünnep.
Németországban később beugrottam egy „aktualizált” változatba is, ami teljesen más, de érdekes megközelítés volt. A rendező egy „hétköznapi” templomtérbe helyezte a darabot. Ebben például a démoni ellenpólus, Klingsor tragédiájának, kasztrált voltának ábrázolása volt döbbenetesen megoldva. Egy jókötésű énekes alakította Klingsort, aki egy adott ponton feltárta „hiányát”. Halljuk a nagyszerű baritonját, és mégsem férfi már. Olyan pillanat volt ez, hogy minden előadáson felhördült a közönség. (A történet szerint Klingsor egykor csatlakozni akart a Grál lovagjaihoz, de mivel alkalmatlannak bizonyult a tiszta, szűzi életre, kétségbeesésében öncsonkítást hajtott végre. Emberi meghasonlásának következtében a szent ügy legfőbb rombolójává-akadályozójává vált. Egyetlen cél vezérli, hogy a Grált őrző lovagokat – Kundry manipulálásával és felhasználásával – romlásba vigye – A szerk.)
Budapesten az 1983-ban bemutatott, időközben felújított, Mikó András-féle, hagyományos rendezésben megy a darab. Sok tekintetben nagyon hasonlít az említett mannheimi előadáshoz, bizonyos megoldások, „járások” és „irányok” szinte azonosak bennük.
Mi az, ami előadóként a leginkább megérinti ebben a zenedrámában? Miért éppen a Parsifal lett az egyik kedvenc szerepe?
– Leírhatatlan ez a „találkozás”, a nagypénteki varázs átélése, a zárójelenet… A test-lélek nem gyógyuló sebétől szenvedő, „elbukott király”, Amfortas a halálra vágyik, már nem tudja elvégezni a szertartást, nem tudja betölteni a hivatását, amelyhez egykor méltatlan lett. Lélektanilag az utolsó pillanatban érkezik meg Parsifal, aki a Klingsortól visszaszerzett szent lándzsával bezárja Amfortas sebét. Aztán az új királyként-papként ő mutatja fel a vérvörösen felizzó kelyhet, feloldva a zenedráma örök bolyongásra kárhoztatott hősnőjének átkát is. A megváltott Kundry a Grálra tekintve, az oltár tövében hal meg. Az, hogy Krisztus kelyhét én emelhetem a magasba – áldást mondva a lovagokra, de valójában minden jelenlévőre –, elmondhatatlan érzés, kifejezhetetlen élmény. Éteri a zene: a férfikórushoz kapcsolódik a női kar, mind magasabb régiókba emelkedünk, a vége pedig olyan, mintha az angyalok szólnának.
Melyek e szerep igazi nehézségei?
– Parsifal személyiségének felvonásról felvonásra történő lényegi alakulása-fejlődése miatt valójában három embert kell megformálni: egy balgát, egy hőst és egy érett embert, aki már minden megpróbáltatáson túl van. A mennyei jóslat úgy szól, hogy „a részvét bölcse, a balga szent” állíthatja helyre a békét, a rendet Monsalvat várában, ő szerezheti vissza Klingsortól az egykor Krisztus oldalát megnyitó szent lándzsát. Parsifal a darab elején egy zabolátlan, tudatlan siheder, akit hős apja, Gamuret halála után úgy nevelt fel az édesanyja, Herzeleide, hogy semmit se tudjon a hadban álló külvilágról. Lovasokat látva azonban Parsifal otthagyja a biztonságot nyújtó otthont, apja nemesi vére és ereje hajtja. Az erdőben csatangol, maga készítette íjával vadakra, madarakra nyilaz. Wagner gondosan tanulmányozta a témát, hosszan érlelte, végül húszéves vajúdás után, utolsó műveként született meg a Parsifal. Főleg Wolfram von Eschenbach Parzifal című verses regényéből merített, amelyből megtudjuk, hogy Parsifal olyan masszív gyermekként jött a világra, hogy édesanyja majdnem belehalt a szülésbe. Kiválasztott volta, ereje már ifjúkori erdei kalandjai során kitűnt. 
Parsifal „nyers erőként” jelenik meg a zenedrámában. Hősködésből, kedvtelésből lenyilaz egy hattyút. Nem ismeri a természet „szentségét”, az élet misztériumát. Tudatlanságával nevetségessé teszi magát a lovagok előtt. Az indulatai vezérlik, még a „hírhozó” Kundryra is rátámad, amikor megtudja tőle, hogy egyedül hagyott édesanyja időközben belehalt bánatába. De találkozik egy tanítóval. A Grál egyik lovagja, a bölcs Gurnemanz lesz a (lelki)vezetője, aki elviszi Monsalvat várába, ahol Parsifal végignézheti a templomi szertartást. Látja a szolgálattevő Amfortas szenvedését, a Grál felragyogását, de amikor Gurnemanz rákérdez, értette-e, mi történt, a fejét csóválja. Erre Gurnemanz csalódottan elzavarja…
Mert Parsifal, noha kiválasztott, még nem érett meg a hivatására. Nem elég látnia mások szenvedését, meg kell értenie és át kell élnie.
– Személyiségfejlődésének következő állomása, hogy igaz emberré és lovaggá kell válnia. Elmegy Klingsor várába, hogy visszaszerezze a szent lándzsát, amelyet Klingsor Amfortastól szerzett meg, nem gyógyuló sebet ejtve rajta. Parsifal ellenáll a viráglányoknak, sőt még a legszebbnek, az elbuktatására felhasznált Kundrynak is. A Klingsor démoni hatalma által fogva tartott-gyötrött nő mindent elkövet, hogy útját állja. Anyjaként a nevén nevezi, aztán a nőiességével varázsolja el, egészen a csókig. De ez a csók nem a szerelemről, a testiség örömeiről szól. Parsifalt rádöbbenti Amfortas bukásának okára és a saját feladatára. A kétségbeesett nő megátkozza, hogy ne tudja teljesíteni küldetését, csak bolyongjon, ne jusson vissza soha Monsalvat várába. Parsifal visszaszerzi Klingsortól a lándzsát. Hívja Kundryt, meg akarja menteni, de ő még nincs kész arra, hogy kövesse.
A megpróbáltatásoknak még mindig nincs végük. A harmadik fázis Parsifal személyiségének alakulásában az „úton levés”, a bolyongás ideje. Hosszú vándorlás után, nagypénteken „talál haza”. Számomra mindig kérdés volt, hogy miért páncélban érkezik meg. Talán az Artúr-mondakörre utal a lovagi vért, hiszen Parsifal a Grál őrzői közé akar tartozni. Gurnemanz számon kéri a megjelenő „ismeretlent”, hogy miért visel fegyvert a legszentebb napon. Aztán felismeri a „balgát” és a visszaszerzett lándzsát. A felnőtté válás, a megtérés belső folyamatának eljátszása, a nagypéntekre vetített nagycsütörtöki szertartás felidézése a színpadon fantasztikus lelki élmény számomra.
Mit jelenthet a „parsifalság”, a „Megváltó megváltása”…?
– Én úgy gondolom, hogy nagyon sok Parsifal él közöttünk. Ha nagyon leegyszerűsítjük a történetet, akkor ez egy „egyszerű” emberi út, amely a születéstől az érett emberségen át a „megdicsőülésig” vezet. Valójában mindannyian ugyanezeken a szenvedéseken megyünk keresztül. A világra jövünk, tudatlanok vagyunk, az édesanyánk mindentől óv minket. Aztán a fiú elkezd kamaszodni, kitör belőle a férfiúi „ösztön” és öntudat. És itt van szükség a tanítókra, Gurnemanzokra, akik a helyes útra terelnek és célra irányítanak. A célokért küzdeni kell, és e szenvedéstörténet végén – miután teljesítettük feladatunkat –, ott vár a Megváltó. Vagyis Parsifal útja egy picit mindannyiunk életútja. A Megváltó megváltása. Hiszen itt él köztünk és velünk. Amitől csodálatos ez a darab, hogy tényleg mindenkihez szól; azokhoz is, akik nem vallásosak, akiket nem érintett meg a hit. Többnyire döbbenten, a katartikus élmény hatása alatt jönnek ki az előadásról, mert meglátják a szenvedéstörténetet és benne magukat.
A „profán” Parsifal ünnepélyes volta, „szertartás”-jellege szinte egyedülálló a zenetörténetben. Húsvét titkát ennél mélyebben aligha lehet megragadni…
– Egyik évben előfordult, hogy nagyon sok probléma, nézeteltérés adódott az előadással. Rengeteg feszültség, sok bántás és indulat előzte meg. Úgy éreztem, hogy ilyen körülmények között nem tud méltó módon megszólalni a darab. Nagypénteken a Parsifal előtt elmentem a templomba, onnan mentem be az Operába. Tisztán. Olyan meggyőződéssel tudtam énekelni, hogy úgy éreztem, minden ellenerő, gőg és arrogancia megsemmisült ezen az estén. Megkönnyeztem a végét, amikor felemeltem a kelyhet. Igen, ez így működik. Minden alkalom megtisztulás.
